A skót The Snuts legalább annyira pop, mint amennyire rock, így a lemez féllábbal kilóg a RockStation profiljából, de talán mégis akad némi keresnivalója az oldalon. A Jack Cochrane vezette négyes háta mögött nincs terjedelmes múlt, 2015-ben alakultak, jó brit hagyomány szerint iskolai zenekarként, tavaly hozták ki a bemutatkozó korongjukat, mellyel viszont az angol és a skót lemezlistát is gyorsan bevették. Megjárták mindkét táblázat csúcsát. Közel másfél év elteltével pedig be is futott a folytatás.

Az egyes fórumokon B.T.E. címen emlegetett, becsületes nevén Burn The Empire-re hallgató korong Skóciában ismét az élre tört, de az Egyesült Királyságban is jó volt egy Top 3-as helyezésre. Néhány napja a Kasabian idei korongja kapcsán már burkoltan utaltam arra, hogy a Szigetország aktuális szenzációinak híre nem feltétlenül jut át a Csatorna túlpartjára. A miértekre nem tudok választ adni, de a B.T.E.-t lepörgetve meg kell állapítanom, hogy a skót fiatalok zenéje a hallgatótól nem igényel különösebb energia ráfordítást. Tehát tipikusan az a gyorsfogyasztható cucc ez, aminek a briteken kívüli mainstream médiában is keresni valója lenne.

Fotó: Edward Cooke

Cochrane és társai az egyszerűség hívei, elég akár a friss borítóra, akár magára a bandára egy kósza pillantást vetni, és már meg is állapíthatjuk, hogy nem agyonbonyolított jellemekkel van dolgunk. A zenéről hellyel-közzel ugyanez mondható el. A legmélyebbre hatoló gyökereik a '60-as évek elejéről erednek, de nagyjából itt van minden az azóta eltelt évtizedek populáris brit gitárzene-kultúrájából. Ha viszont nem akarunk ilyen távlatokban gondolkodni, inkább leragadnánk az elmúlt húsz évnél, akkor elég csak két zenekar nevét megemlíteni, és máris közel járunk a megoldáshoz. Ezek pedig a honfitárs Arctic Monkeys, illetve a tiszteletbeli brit, amúgy meg new yorki The Strokes.

Azaz nem kizárólag a brit könnyűzenéből, hanem az Atlanti-óceán túlpartjáról is érződik némi behatás, egyes folk rock felé hajló dalokban (pl. 13, Yesterday, illetve a Pigeons In New York első fele), már amikor Jack nem a magas hangfekvéseket erőlteti, még Bob Dylan és Neil Young befolyása is tapintható. Az előttem ismeretlen Rachel Chinouriri énekesnő vendégeskedése mellett elővezetett End Of The Roadra nehezen aggatható bármilyen rockos jelző.

Hogy ezt az egészet most popnak vagy rocknak nevezzük, az már tényleg csak ízlés dolga. A magam részéről maradnék a garage rocknál. Ha háttérinfók nélkül kezdtem volna hallgatni a lemezt, bizonyára egy, az ezredforduló környékére datálható keltezésű korongra tippeltem volna. Azonban, mint a mindössze félórás B.T.E. példájából kitűnik, ez a stílus is ciklikusan termeli ki magából a frissebb előadókat. Nagyjából húsz éve jobban előtérben volt az irányzat, aztán némiképp háttérben szorult, napjainkban pedig akár újra a populáris rock első hullámában találhatja magát.

Hogy ennek egyik zászlóshajója a The Snuts lesz-e, az – ha tartják az eddigi tempót - egy-két lemezzel ezután fog kiderülni. Ettől függetlenül úgy tűnik, hogy Cochrane és társai a maguk portáján ezzel az „avítt” zenével meg tudtak szólítani egy újabb generációt.