Pont a napokban gondolkodtam azon, hogy Dániából viszonylag kevés stoner, doom zenekart ismerek. Ugye nem is olyan régen felfedeztem a Dirt Forge zenekart, ami az év egyik legjobb lemezét pakolta le az asztalra, aztán tessék. Itt van most a Grava, ami olyan tonnás fuzz hangzással megáldott rifekkel dolgozik, hogy azt még egy mamut is nehezen tudná elhúzni.
A koppenhágai trióról sok infót nem tudtam meg, pedig feltúrtam a Facebookot és a Bandcampet is. Annyi biztos, hogy a Weight Of God az első lemezük és egy viszonylag friss formációról beszélünk. Magukat sludge metalként aposztrofálják, de szerintem van egy nagyon nagy adag death metal hatás is a zenéjükben. Ezt főleg a tekerős témáknál érzem, amik annyira nem a sludge műfaj jellemzői, illetve a hangzás az egy az egyben olyan, mint egy igényesebb death metal lemez a kilencvenes évekből. Ezzel a kevés ismeretemmel álltam neki a mamut szelídítő brigád lemezének, ami amúgy amilyen rövid annyira nyom agyon.
A huszonnyolc perc tényleg nem sok manapság, miközben mindenki kezd szépen lassan visszatérni az egyórás anyagok felé. De a trió nem töketlenkedik, az első másodperctől belecsapnak. Az albumra hét dal került fel, ezek közül a Waves nyitja az albumot, amiben az első pillanattól kezdve szembesülhetsz vele, hogy mi is vár rád. Már itt megtalálhatóak a death-es stílusjegyek. Mivel a dalok mindegyike lassú, húzós tempóban van, így meglepő, hogy egy-egy dal mennyire rövid. De nem is vagyok benne biztos, hogy kibírnék ezekből nagyobb mennyiséget, hosszabb játékidőt. Érdekes, hogy ezt az anyagot több napja hallgatom és ami pár napig imádni való volt, az így a negyedik napra azt érzem, hogy nyomaszt. Minden nap lement kétszer a lemez minimum, de most már valahogy nem kívánom. Pedig a basszus annyira szépen szól ... De mégis... valami nem smakkol az egésszel ennyi idő után. Nem is értem azokat, akik napokig tudnak Mayhemet vagy Katatoniát hallgatni. Azok is hasonló hatással vannak rám. Pedig a Bender közepén a kiállás annyira jól eltalált. Ahogy a Crusher című szerzeményben is van egy nagyon izmos basszuskiállás, amit egy fejrázós riff követ. Hallottuk már, de ebben a soundban valahogy mégis tud újként hatni. Az album legnyomasztóbb, leghosszabb tétele a záró The Pyr szerzemény, ami a végére teljesen elborul a billentyűs hangszerek kíséretével. Olyan, mintha a szél zúgna és közben valami szírén énekelne néha neked. Valami ilyen zene fog szólni a világvégekor. Ebben egészen biztos vagyok.
Így ennyi nap után azt mondom, hogy tényleg örülök, hogy lerakhatom ezt a lemezt, pedig hangzásában, a dalok felépítésében tök jó, ígéretes, csak egyszerűen sok. Pláne Karácsony előtt nem igazán voltam erre felkészülve, de jó kirándulás volt. Csak most egy kicsit inkább megpihenek és más vizekre evezek.
Béke, Szeretet, Metal
