Azoknak, akik csak felületesen ismerik a zenekart, elég, ha azt írom, hogy a Wish volt az a lemezük, melynek hetedik dala, az a bizonyos Friday I’m In Love, amivel a nagy többség azóta is azonosítja őket. Azonban nem csak a zenekar és a dal, hanem a slágerré vált szerzemény és a Wish lemez közé is hiba lenne egyenlőségjelet tenni.
A brit újhullám hajnalán, 1976-ban a London és Brighton között kb. félúton fekvő, százezres Crawley-ban megalakult Easy Cure, majd The Cure a gótikus rockzene egyik, ha nem a legfontosabb csapata. Anélkül, hogy részletekbe menően belemennék a zenekar történetének taglalásába, a Wish előzményeiről velősen annyit érdemes tudni, hogy az 1992 tavaszán megjelent korong az angolok kilencedik nagylemeze volt, egyben a színtérre gyakorolt hatását és népszerűségét tekintve is legfontosabb Disintegration közvetlen utódja. A The Cure pedig a ’90-es évek elejére, az alapító Lol Tolhurst távozását követően végérvényesen a kócos, falfehérre meszelt arcú énekes/gitáros/dalszerző, Robert Smith kísérőzenekarává vált.
Aki kíváncsi a korai évek hiteles krónikájára, Tolhurst két éve magyar nyelven is megjelent memoárja segítségével testközelből idézheti fel a The Cure kezdeti éveit. A hangulati és zenei szempontból is kerek egész Disintegration a Lovesong, a Pictures Of You és a Lullaby képében kitermelte a maga slágereit, az 1992 márciusában kihozott első kislemez, a High pedig azt vetítette előre, hogy Smith zenekara ezen az úton fog továbbmenni.
Az április 21-én megjelent kilencedik lemez azonban alaposan rácáfolt ezekre az előzetes várakozásokra. A korabeli interjúk szerint a csapat közel negyven új szerzeménnyel a tarsolyában vonult be az oxfordshire-i Manor stúdióba, ahol alaposan megrostálták az 1991 nyara óta íródott nótákat, melyek közül a lemezre végül épp egy tucatnyi kerülhetett fel. Érdekesség, de az összkép, illetve a végeredmény szempontjából amúgy semmi jelentősége, hogy a lemezborítón első ízben szerepelt a zenekar neve a „The” névelő nélkül, simán csak Cure-ként. A Wisht keretbe foglaló Open és End című szerzeményeket nem lehet szimpla intro-ként és levezetőként elintézni, mindkettő önálló dal, ahogy az összes további szerzemény is önálló arccal, saját karakterrel rendelkezik. Épp ez az eklektikus jelleg a Wish legfontosabb jellemzője. Árnyaltan fogalmazok, ha azt írom, hogy a Wish nehezen kiismerhető.
1992-ben a több, mint egy órás korong feltehetően felért egy kisebb sokkal annak, aki csak a Disintegration ismeretében közelített az anyaghoz, hiszen Smith amellett hogy leszállított néhány korszakos slágert, nem volt hajlandó korlátok közé szorítani a kreatív energiáit. A lassan kibomló Open csak sodorja magával a hallgatót, a nóta menet közben nem várt irányokat vesz, majd furcsán ér véget. Fentebb ugyan azt írtam, hogy nem tekinthető intro-nak, mégis ilyen érzetet kelt, hiába énekel benne Robert az egyén irányvesztéséről. A High homlokegyenest az ellentétje, egy instant sláger, három és fél percben, egy mai szemmel talán már megmosolyogtató videoklippel megtámogatva. A kifejezetten cure-os, azaz melankóliával kellően átitatott Apart után érkező From The Edge Of The Deep Green Sea kifejezetten pozitív kisugárzású dal, legemlékezetesebb momentuma talán a főnök által elővezetett gitárszóló. A legvitatottabb szerzemény, a Wendy Time következik, melyet Smith le is akart hagyni a lemezről, aztán végül pont a korong közepe táján landolt… A dal egyetlen védjegye épp a zenekarvezető énekhangja, maga a zene távolról sem emlékeztet a jól megszokott Cure jellegzetességekre. A kislemezre szánt Doing The Unstuck vastagon magán viseli a ’70-es évek elején megjelent David Bowie lemezek hatását. A Friday I’m In Love pedig az a dal, ami rég túlnőtt az alkotóján, az a fajta nóta, amit valószínűleg akkor is ismersz, ha fogalmad sincs róla, hogy egyébként ki az előadója. A zongorás, kísérteties, mi több, ambientes Trust újfent felülírja a megszokott dalszerkezeteket, egy két részre bontható hangulattéma, melynek második felére Robert fátyolos éneke teszi fel a koronát. A dalt nevezhetném akár a Cure rövid kirándulásának az ebben az időszakban szárnyait bontogató shoegaze irányzatban. A klipesített Letter To Elise hozza a kötelezőt, viszont szinte semmit sem tesz hozzá a zenekar korábbi világához, a dalszövegbe azonban külön is érdemes elmerülni. A Cut a torzuló gitárhangjaival magán viseli a ’60-as évek vége rockzenéjének lenyomatát, a zenekar a sajátos gótikus rockját keveri a pszichedeliával. A vonósokkal színesített To Wish Impossible Things akár a tökéletes levezetés is lehetne a lemez végén, de itt van még a tényleges befejezés, azaz maga az End. A disszonáns szerzemény az album legvégén még egyszer összezavarja, de egyúttal meg is nyugtatja a hallgatót.
Vagy a videoklipek vezették félre a korongon további Friday I’m In Love-okat és High-okat remélő lemezvásárlókat, vagy az emberek tömegesen éreztek rá a Wish eklektikus jellegére; az eredmény szempontjából voltaképpen mindegy is. Tény, hogy a formabontó anyag bő három évtizeddel ezelőtt az örökös fokmérő Billboard 200-as lista második helyére volt jó, otthon és Ausztráliában viszont egyaránt megcsípték vele az első pozíciókat.
Harminc év távlatából, a folytatások ismeretében ki merem jelenteni, hogy a Wish volt az utolsó valóban bátor Cure lemez. A kiadó pedig tavaly, a jubileum tiszteletére felújított formában jelentette meg a korongot, összefésülve a hozzá kapcsolódó anyagokkal, több tucatnyi kiadatlan demóval, közel három és félórányira hizlalt terjedelemben. Sosem késő elmerülni Robert Smith világában, viszont bátor húzás épp a Wish-sel kezdeni!
