Emlékszem, a középiskolában három nagy csoport volt, illetve lehet, hogy a korosztályomban volt három nagy csoport. Volt aki a System Of A Downért rajongott, mások a Limp Bizkitet istenítették megint mások pedig a Linkin Parkért voltak oda. Én mindig is Wes Borland mellett raktam le a voksomat, de tudtam azt is, hogy a Linkin Park különleges! Idén húsz éves a zenekar második albuma, beszélgessünk róla.
Bevallom, hogy engem mindig is az első album fogott meg, noha a legjobb Linkin Park dal egyértelműen a Meteorán található, amit összehoztak valaha. A kétezres évek elején debütáló Hybrid Theory teljesen beszakította minden ház oldalát és a csapból is az In The End meg a Crawling folyt. A srácoknak nem lehetett könnyű dolguk a hirtelen jött sikerrel, és a világhírnévvel megbirkózni. Sajnos van a rockzene történetében elég frontember, zenész, aki nem tudta feldolgozni azt, hogy milliók imádják, amit addig egy koszos kis klubban művelt. Én világéletemben Limp Bizkit fanatikus voltam, így nagyon sokáig nem figyeltem oda Shinoda mesterékre. Aztán eltelnek az évek és az ember azon kapja magát, hogy tizenévesen mennyire vak volt. Ma már iszonyatosan sajnálom, hogy nem mentem el a zenekart soha élőben megnézni, így maradnak a koncertfelvételek és a dalok. De milyen dalok!
A Meteora óramű pontosságú anyag. Utálom a tökéletesre csiszolt albumokat, de mindig van egy-két kivétel. Ez pontosan az a kivétel. Minden hang digitálisan a helyére van illesztve, de mégis ... nem azt érzed, hogy mű lenne a zene. Ami ezt az egészet tetézi, hogy ennél az albumnál úgy érzem, hogy sokkal jobban hozzá mertek nyúlni a samplerhez és a különböző effektekhez, mint a debütáló anyagon. Ami azért lássuk be, hogy eléggé bátor dolog, pláne egy Hybrid Theory után. De a srácok megugrották a mércét, újítottak és olyan anyagot raktak le, amiről így húsz év távlatából is szívesen beszélünk, sőt példaként hozunk fel! Na, de mi volt az előzménye ennek a tizenkettő plusz egy tételnek?
Aki nem zenél annak elárulom, hogy stúdióba úgy vonulnak általában a zenekarok, a zenészek, hogy addigra már a könyökükön jön ki egy-egy dal, mivel a felvételeknél TÖKÉLETESEN kell tudni mindent, ha nem akarja az ember magát halálra szívatni. Ennek az eredménye, hogy a zenészek amire koncertre vagy lemezbemutatóra kerül a sor már unják a dalok jó részét. Persze, koncerten totálisan más előadni egy dalt, ott húz az élőzene varázsa. Emiatt nem meglepő, hogy a második album munkálatainak már 2001-ben nekiálltak miközben még nagyban turnén voltak az első lemezükkel. Nyolc hónap alatt, mintegy nyolcvan dalt demóztak fel a turné során. Ebben az időszakban született többek között a Somwhere I Belong, aminek az eredeti verziójában Chester gitározott a dal elején. Ellenben nem voltak elégedettek a játékával, túlzottan folkrockosnak érezték, így Shinoda és Hahn átdolgozta a témát és különböző effekteket adtak hozzá, nem mellesleg pedig miután darabokra szedték visszafelé játszották le. Ezt hallhatjuk a dal elején. Ezzel a verzióval már a zenekar minden tagja elégedett volt. Hihetetlen, hogy milyen dolgok vezetnek egy ekkora slágerhez. Miután befejezték a turnét a zenekar nem pihent. A 2002-es évet Mike otthoni stúdióban kezdték, itt folytatták a dalok további csiszolását. Mindig párban dolgoztak a srácok, illetve Mike mindig részt vett a dalírás folyamatában. A dalok rögzítéséhez főként Pro Tools-t használtak. Tudták, hogy Mike nem tudja teljesen ellátni a feladatait, ha ő lesz a producere is az albumnak, így felkérték a munkára Don Gilmore-t, hogy dolgozzon velük. A Reanimation gyors kiadása után a zenekar már száz százalékosan a Meteora anyagára tudott koncentrálni.
Chester: Tudtuk, mit akarunk, és egy bizonyos fokig tudtuk, hogyan kell végrehajtani. Nem igazán törődtünk azzal, hogy mások mit csinálnak. Nem törődtünk azzal sem, hogy a dalok stílusilag összeillenek-e egy egészként vagy egy dalgyűjteményként. Inkább olyan volt, hogy "Beteg ez a riff!". Aztán csak sikoltoztunk rajta, és a következő dal egy közepes tempójú ballada volt, és te úgy énekelsz, ahogy azt a dalt el kell énekelni. Teszteltünk. Tanultuk az egészet. Egy laborban voltunk, és véletlenül olyasmibe botlottunk, ami mindenkinek tetszett, és működött. Szerintem a Meteora ennek a kiterjesztése.
Októberre már fel rögzítve voktak a dobok, Brad pedig elkészült a gitárokkal is. November elejére már a basszusgitár is felvételre került. Természetesen az utolsó pillanatokra Hahn is elkészült a maga hangmintáival. A vokálokat novemberben rögzítették az album végleges keverése pedig New Yorkban fejeződött be.
Az MTV-nek magyarázva Bennington a következőket mondta: "Nem helyzetekről beszélünk, hanem a helyzetek mögött meghúzódó érzelmekről. Mike és én két különböző ember vagyunk, így nem énekelhetünk ugyanarról, de mindketten tudunk a frusztrációról, haragról, magányról, szerelemről és a boldogságról mesélni. Ezeken a dolgokon keresztül kapcsolódunk egymáshoz és létrehozunk közösen valami egészen különlegeset.
Shinoda: Amit igazán meg akartunk tenni, az az volt, hogy erőt adunk magunknak és egymásnak, hogy valóban új utakat találjanak a kreativitásnak.
Az album, összesen eddig száztizennyolc fajta kiadásban jelent meg, ami a jubileum kapcsán biztos, hogy hamarosan tovább fog nőni. És itt most a Live In Texas és a Meteora live anyagról nem is beszélünk. Az Intróként szolgáló Foreword pontosan arra jó, hogy az ember megkérdezze, hogy mi a f**? És ez a kezdés van tökéletesen átültetve az első igazi dalba, a Don't Stay-be. A sampelres hangmintát a torzított gitár és a scratch-elés töri meg, ami aztán rá vezet minket Chester hangjára. Igazi lendület van ebben a dalban, benne vannak azok az ordítások, screamek és dallamos refrén részek amiktől annyira jó volt az első album. Sokan mondták, hogy ez az anyag az előző lemez továbbcsiszolása. Nagyon imádom, ahogy együtt lélegzik mindenki a dalban. Kiegészítik a hangszerek egymást, minden akkor és úgy szólal meg, ahogy kell. Van a dalnak egy íve, ami húz előre. Persze, ilyenkor ez baljós is lehetne, hiszen ennyire erős dallal nyitni egy albumot kemény dolog. Ezek után is fenntartani a hallgató érdeklődését rohadt nehéz. Ráadásul a dal mindösszesen három perc hosszú, és ebbe is sikerült annyi mindent belepréselni. Mondhatjuk, hogy egy esszencia, amivel le is zárhatnák az előző érát. Ezután azonban jön a zenekar egyik legnagyobb slágere, a már említett Somwhere I Belong. A billentyűkkel és Chester egykori gitárjátékával nyitó nóta nem hiába vált azzá, ami. Benne van az In The End-es felváltott ének, amit egy remek gitár riffel támasztanak meg. Pontosan tudják, hogy mikor és hol van szükség a gitárra, és hol kell előtérbe helyezni a billentyűket, a samplereket. A Lying For You számomra egy előre vetítés, hogy a következő albumon milyen irányba fog inkább elmozdulni a zenekar. Alapjaiban véve itt sokkal több a hip-hopos elem, mint a többi dalban. Amúgy talán ezért lett igazi aréna zenekar a Linkin Park, mert tökéletesen megtalálták az arányokat. Érdekes, hogy a zenekar tényleg az arénákig tornázta fel magát, mégis azt emlegetjük ma is, hogy a legnagyobb sikereket elérő zenekar a Limp Bizkit volt. Noha 2004 környékén a Bizkit is próbálkozott az Arénákkal mégis valahogy megmaradtak a nagyobb klub zenekarnak.
Ha ettől pofára estél, akkor semmi gond, hiszen a padló megfog, sőt. A Hit The Floor is már egy előre mutató anyag, ami nem éppen a rock zenei irányt hivatott erősíteni. De pontosan ez a jó a nu-metalban, szerintem. Meg amúgy Max Cavalera is ezt az érát próbálta valaha erősíteni. Összemossa a Linkin Park stílusokat ezáltal sokkal nagyobb közönséghez tudnak szólni. Aki pedig nem egy vaskalapos "az első négy album jó volt" arc, az nyitott lesz ezekre a zenékre (is). A dalok hossza amúgy éppen, hogy meghaladja a három percet így elmondható, hogy egy igazán energikus, lendületes anyagot kaptunk. Az Easier To Run-ban Chester előveszi a dallamos énekét, de érdemes megemlíteni a dal elején is az ordításait, amik a háttérben vannak elkeverve. Sok régebbi kritikát vettem elő a cikk kapcsán, és világszerte elismerték, hogy ez egy jó lemez, de szinte mindenki kitért arra, hogy ez nem egy album, hanem egy laboratóriumban összeállított kiadvány, ami a tökéletességre nem törekszik, hanem alkalmazza azt. Ez sokaknak nem tetszett, sőt igazából emiatt érte a legtöbb támadás a zenekart, hogy túl tökéletes lett az album. Minden kornak meg van a maga problémája, ha túl jó az is baj, ha koszos lenne, akkor az is baj lenne... Ettől függetlenül, tényleg azt olvasni mindenhol, hogy hű a Linkin Park örökségéhez, amit az első anyaggal alapoztak meg. A Faint refrénje különösen nagy kedvencem, Chester nagyon elkapta a fonalat, és amúgy nélküle ez a zenekar nem hiába, hogy nem megy tovább már évek óta. Alapjáraton azt a hozzáállást képviselem, hogy mindenki pótolható; voltak már a rock zene történelmében nagy zenekarok, akik énekest cseréltek valamilyen okból kifolyólag és aztán a siker nem múlt el. De valahogy Chester esetében is azt érzem, mint Kurt Cobainnál, hogy nincs meg a száz százalékosan megfelelő ember, aki a helyükre lépjen. (Ellenben mennyire érdekes Bon Scott eset is, aki Brian Johnson olyan simán helyettesített már negyven éve, hogy én sokkal jobban szeretem a vele készült albumokat.) A Figure. 09. tökéletesen viszi tovább a zenekar örökségét, azon az úton lépked, amit már kellően kitapostak. Imádom Chester elnyújtott ordításait a dal refrénjében. Ezek azok a pillanatok, amikor libabőrös lesz az ember, amikor érzi, hogy tényleg igazán jó, minőségi zenéhez van szerencséje. Ebben a dalban is, mint az összes többiben megmutatkozik, hogy mennyire jól tudják a srácok, hogy mi után mit lehet oda pakolni, hova milyen sample kell, amivel átlehet kötni a különböző témákat. Ami pedig ezután következik....
A Breaking The Habits klijpért anno mindenki odavolt. A tempós, gyors dnb dobokra épülő dal az egyik, ha nem a legjobb Linkin Park nóta. Itt annyira minden tökéletes harmóniában van, annyira elkapják a fonalat, amit anno Skrillex is szénné nyúlt az évek alatt. Nem is lennék meglepve, ha a fiatalembert ez a dal ihlette volna több szerzeményénél is. A dallamos főtéma átmegy egy olyan refrénbe, amit tanítani kellene. Noha nincsenek hatalmas ordítások ebben a dalban, mégis ez az a dal, amiben a legtöbb feszültség, harag, frusztráció van. Shinoda ebből a dalból kimaradt, Chesteré a főszerep, de annál nagyobb szerep jutott Hahnnak és Robnak, akinek atomóramű pontossággal kellett dobolnia. Ez a dal az, ami soha nem fog kikopni semmilyen lejátszási listából. Az ezt követő From The Inside nekem kicsit teátrális, de mégis megállja a helyét. Milyen érdekes, hogy abban a korban vagyunk, amikor mindenkinek ki van a töke mindennel, és ezt ki is mondja megannyi káromkodással kísérve. Közben itt ez a zenekar, aki visszamert nyúlni a teátrális rock dalok sémáihoz, de közben meg belekeveri a nyers ordítást és a modern elektronikus zenét, némi hip-hoppal. Így utólag visszanézve, hihetetlen, hogy ez a zenekar mennyire megelőzte a saját korát. Lehet esélyt kellene adni a későbbi anyagaiknak is, mert érhet még meglepetés.
A Nobody's Listening-ről nekem mindig a Limp Bizkit Nookie-ja jutott eszembe. Noha, a két dal totál ellentétben áll egymással, mégis az erős rap hatásnak köszönhetően ez a párhuzam jár állandóan a fejemben. A távol keleti (japán?) beütésű hangmintákat nagyon imádom, amire a maga nemében Mike rapelése is bőven megállná a helyét, de aztán Chester refrénje megkoronázza az egészet. Ez a két ember,....tényleg tökéletesen kiegészítette egymást. Akárhogy próbálta őket másolni más zenekar, ahol két énekes van, egyszerűen ezt nem lehet elérni, nem lehet sehogy sem reprodukálni. A klippel is megtámogatott Numbról meg mit mondjak? Himnusz. A zenekar egyik leghíresebb szerzeménye, amit mégis megpróbáltak eldugni a lemez legvégére. Hihetetlen, hogy milyen erősen kezd az album és mennyire erősen ér véget. De ez mind semmi, mert a két pont között is igazi gyöngyszemeket talál az ember.
És mi volt az album megjelenése alatt, után? Az album promóciója jóval a megjelenés előtt elkezdődött, mivel a zenekarról készült promó fényképeket eljuttatták a médiához. A fotózásra az album felvételei közben került sor az Ambassador Hotelben, 2002 október 29-én. A Somewhere I Belong első kislemezként jelent meg, 2003. február 24-én mutatták be az amerikai rádiókban. Egy hónappal az album megjelenése előtt jelent meg, így világszerte befolyásolta az albumeladások teljesítményét. Az album második kislemeze a Faint volt, amelyet még azelőtt adtak ki, hogy a banda megkezdte világ körüli turnéját. A harmadik kislemez, a Numb akkor jelent meg, amikor a Linkin Park élőben adta elő Madridban a dalt. A Breaking the Habit a zenekar Indonéziában való tartózkodása alatt jelent meg. Az album promóciós célokra különféle limitált tartalommal jelent meg. A Meteora különleges kiadása tartalmazza a Making of Meteora DVD dokumentumfilmet. A különleges kiadású csomagot kék színű tokba csomagolták, kék Meteora borítóval, amely Ázsia egyes részein, az Egyesült Államokban és gyakrabban Indiában is megtalálható.
A világkörüli turnéra a Hoobastank és a P.O.D. kísérte el a zenekart. Az európai szakaszt azonban törölték, mert Chesternek súlyos hát- és hasi fájdalmai voltak. A Rolling Stone magazin akkori kritikája szerint, a zenekar kifacsart mindent, amit ebből a letűnőben lévő nu-metal stílusból lehetett. Az, hogy melyik a legjobb Linkin Park album nehéz kérdés. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy éppen melyik szerzemény áll hozzá a legközelebb. Én is a debütanyag mellett tenném le a voksomat, de méltó testvére lett az évek alatt a Meteora.
Béke, Szeretet, Metal
