Az utóbbi másfél évben közel olyan vitalitással működött/működik a hazai black metal mozgalom, mint a 2010-es évek elején. A Frost, az Ahriman és a Blizzard lemezekkel jelentkezett, illetve a fiatalabbak közül meg kell említeni a Witcher/Vrag, a Denevér és a Stoneblood legfrissebb korongjait. A tavalyi év végén ehhez a sorhoz csatlakozott a pécsi Gylliath is.
Kérdés persze, hogy mozgalomról beszélhetünk-e egyáltalán, illetve az a tény sem elhanyagolható, hogy sajnos szó sincs tényleges utánpótlásról, hiszen a fenti formációk mögött kivétel nélkül a harmincas és a negyvenes éveikben járó zenészek állnak, akik hosszú évek, akár évtizedek óta részesei a magyar színtérnek. (A Stoneblood esete a jól ismert okokból rendhagyó.)
A baranyai Gylliath közel másfél évtizeddel a megalakulást követően, december közepén jelentkezett az első lemezével. Ha manapság - amikor egy-egy néhány hónapja hangszert ragadott formáció a világhálóra feltöltött fájlkupacát képes nagylemeznek nevezni - a hazai undergroundban valakiről ki lehet jelenteni, hogy lemezérett, akkor ez a jelző a pécsiekre kétségtelenül illik. Az előzményeket nem tudom, és talán nem is érdemes hosszasan tárgyalni, hiszen a korai éveket nem dokumentálta a zenekar; mindenesetre az underground egyetlen ma is járható útját követve jelentkeztek egy demóval, majd egy EP-vel, jóllehet ezek között is hosszú évek teltek el. Ráadásul, ha a rendelkezésemre álló források nem tévednek, a négy muzsikus közül hárman az alapítás óta jelen vannak a Gylliath soraiban, 2013-tól pedig a jelenlegi felállással működnek.
Az Angyalok könnyei tehát egy kiérlelt dalgyűjtemény, melyet a fentebb emlegetett sorstársak közül elsősorban a Frost és a Blizzard lemezeihez érdemes hasonlítani, bár a bookletet fellapozva, a sorok között megakadt a szemem azon, hogy a hanganyagot még 2014-ben rögzítették… A Gylliath a kazincbarcikaiakhoz és a másik pécsi osztaghoz hasonlóan szintén foggal-körömmel ragaszkodik az ortodox black metalhoz. Az óra számukra is 1995 környékén állt meg, nem hajlandóak tudomást venni a fekete fém újabb irányzatairól, nyúlványairól, netán vadhajtásairól.
A zene mellett a külsőségekben is kitartanak a második hullámos, tehát lényegében a norvég black metal tradíciói mellett. Álnevek mögé rejtőznek és ritka promo fotóikon következetesen arcfestéssel láthatók. A Lacrimae Angelorum bő háromnegyed órája pillanatnyi megingásoktól is mentes, az ősforrásokból táplálkozó fekete fémzene. Ez a kijelentés mindent el is mond a kiadványról. Aki ebben a közegben az egyéniség lángját, az adott kortárs zenekar védjegyeit keresi, óhatatlanul tévútra kerül. Sokszor leírtam már, de a Gylliath esetében is alapigazság, hogy a lényeg ebben az irányzatban a megfelelő hangulaton van, amit a hangszerkezeléssel ellentétben nem lehet puszta időráfordítás eredményeként elsajátítani.
A címadó szerepét betöltő intro és a rövid levezető között nyolc szerzemény kapott helyet, melyek között a tipikus, fékevesztett rohamok és a lassabban kibontakozó, gondolatébresztő fejezetek váltják egymást. A nyitó Burning Legions of Satan egy viharos tempóval kezdő, de tisztán megszólaló tétel, a legendás De Mysteriis Dom Sathanas lemez nyomdokain, ötletes váltásokkal, sokszínű vokálokkal és remek riffekkel. A közel nyolc perces Finding The Gift Of Silence – melyben a Witcher-es Karola billentyűjátéka is hallható - fokozatosan építkezik, lassan teljesedik ki, illetve a sablonokat kerülve váratlan irányokat vesz. Egyúttal jelzi, hogy a pécsiek nem kizárólag a szélvihar-tempókban és a harminc éves norvég lemezek szolgai másolásában hajlandóak gondolkodni. Egyértelmű, hogy a Gylliath tanítómesterei a Mayhem mellett az Immortal és a svéd Marduk voltak, az emelkedett hangulat pedig egyes tételekben az In The Nightside Eclipse korabeli Emperor szerzemények auráját is megidézi. A True Spirits Of Ancient Times már önmagában a címével is a zenekar hitvallása, maga a szerzemény sem igényel semmiféle magyarázatot, esetlen kommentárt. Fagyos, gyors, de mégis átgondolt black metal. Az epikus irányba terjeszkedő My Past a Lacrimae Angelorum legjobb szerzeménye, egyéni gondolatokkal, a középrészében egy szokatlan dallammal, de a black metal kereteiből ki nem lépve. A későbbi tételek közül kiemelendő a sejtelmes Minden Fények Teremtője és a záró Tomb Of Light, de sebessége, dinamizmusa révén a Leaving Human Form is megköveteli a figyelmet.
A helyi underground elkötelezett támogatójaként külön ki kell emelnem az utóbbi időszakban újult erőre kapott Death Trap Records-ot, és a kiadó mögött álló Andro nevét, aki a Blizzard lemez és a gyűjteményes Cultic Pulp CD után egy újabb minőségi kiadvánnyal támogatta meg a pécsi mozgalmat. (Remélem, hogy Malediction-ügyben is várható mozgolódás!) A Lacrimae Angelorum tehát a Gylliath tiszteletteljes, de egyéni ízekre is törekvő főhajtása a három évtizeddel ezelőtti ősök irányába; se több, se kevesebb. A pécsiek lemezét pedig csak ennek tükrében lehet értékelni.
