Messzemenő következtetések alapját nem képezheti, de ettől még tény, hogy a hazai black és death metal mozgalom az utóbbi évek során kitermelt magából néhány olyan formációt, melyek nemzetközi szempontból komolyabb reputációval bírnak, mint hazai viszonylatban. Határainkon túl többet emlegetik ezeket a zenekarokat, mint belföldön. Mistcavern, Hænesy, illetve Os – három példa a fentiekre. Mindannyian a saját színterük egy-egy elismert kiadójához tartoznak, de itthon alig emlegetik a neveiket.
Az Os – azaz latinul: csont – a másik két alakulattal ellentétben nem a fekete fémet munkálja meg, hanem valahol a black és a death metal közös halmazán belül alkotnak, avagy zenéjükkel azokat az ősi időket idézik meg, amikor az extrém műfajok még nem bomlottak külön ágakra, csupán a fémtörzs nyúlványai voltak. A fővárosi formáció a Bone Chapel Collective (lásd még: Zurkulet, illetve Tomb Portal) tagjaként az önkéntes névtelenséget választotta, legalábbis amennyire a mai viszonyok lehetővé teszik, igyekszik a háttérben maradni.
Élő fellépéseik ugyan akadnak, de promo fotók nem készülnek, ahogy a tagok kilétét is homály fedi, illetve közléskényszerük a közösségi média felületein való jelenlétre sem terjed ki. A black/death metalban már bő negyedszázada semmi veszélyes sincs, némi sötétség, enyhe titokzatosság azonban ennek ellenére még manapság is övezheti az egyes képviselők munkásságát.
Az Os négy fős osztaga ennek megfelelően a külső, azaz a zavaró tényezőktől függetlenül a maga által kreált félhomályban működik. A tavaly ősszel Tehom cím alatt megjelent második korongot azonban már az a patinás Iron Bonehead Productions gondozta, melyet az érdekelteknek nem kell külön bemutatnom. Zenéjükről, attitűdjükről pedig továbbra is olyan nevek jutnak eszembe, mint a Hellhammer, a korai Celtic Frost, illetve talán még az Ordo ad Chao korabeli Mayhem.
Az Os már végigjárta a halál útjának állomásait (Stationes Viae Mortis), és a Tehomon is nyakig merül a kátrányban. Érdekesség, de ne tulajdonítsunk neki különösebb jelentőséget, hogy a latin címeket maguk mögött hagyva a tavalyi anyagon áttértek az angolra. A külsőségek pedig továbbra is hidegen hagyják a négy zenészt. A Kolp soraiból ismerős Knot által kevert Tehom megszólalása olyan, mintha a felvétel a víz alól szólna.
A hat – voltaképpen csak négy - gránittömb rezeg, dohog, recseg. Nyers, faragatlan szerzemények ezek, mindenféle megfelelési kényszer nélkül, egyedül a belső út által diktált formának és tartalomnak megfelelve. A bevezető szerepét betöltő Opening és a kvázi outro, az Abyss között négy terebélyes tétel terpeszkedik. Mindegyikük hat perc feletti, de a Submerge képében akad egy tízperces dörgedelem is. A 2020-as első lemezen is hasonló terjedelemben fogalmaztak, ahogy maradtak a nihilista filozófiákon alapuló magyar nyelvű dalszövegek is, melyekre ezúttal Csáth Géza és Krasznahorkai László gondolatai is rányomták a bélyegüket. Az Opening zavaros monológgal/kántálással és zajokkal nyitja meg a talajt a hallgató alatt.
Zeneileg elsősorban a Gaze bizonyos részletei idézik a fentebb emlegetett Mayhem albumot. Disszonáns riffek, szabadon áramló zene, mély hörgések, melyek közé változatosságot a Tom G. Warriortól ismerős acsarkodások, azok a bizonyos „Uh-Ah”-hangok visznek. Dalszerkezetekről nem beszélhetünk, az Os ugyanis nem dalokban, hanem hangulatokban gondolkodik. A Submerge ennek megfelelően azonnal az ember mellkasára nehezedik, az első mélyebb lélegzetvételre pedig csak két és fél perc után kapunk egyszeri lehetőséget. A szerzemény közepén egy rövid kiállás után beköszönnek a doomban áztatott death riffek és a black metalos vokálok is, majd mindenféle átmenet nélkül visszarántanak a felvezető témákhoz. Az Inhale lassan bomlik ki, ebben a tételben tapintható a brit doom/death mozgalom nagyjainak hatása is; a kezdeti Paradise Lost demók szóltak úgy, mint a nyolc perces tétel egyes epizódjai. A Dissolve nyitó riffjei ugyanezt az iskolát idézik. Az Os vokáljai a bevezetőben szintén úgy szólnak, mint Nick Holmes hörgése a ’80-es évek legvégéről. Ez a kreatúra is azt bizonyítja, hogy a négyes szerzeményeire a kiszámíthatatlan a legtalálóbb jelző.
A Tehom a nemcsak a nevében extrém underground olyan megnyilatkozása, amely valódi tartalmat is hordoz. Az már más kérdés, hogy ebbe a tartalomba kik hajlandóak belemerülni, és kik azok a kiválasztott kevesek, akik azonosulni is képesek ezekkel a gondolatokkal.
