Az új Extreme nagylemezzel kapcsolatban az első megjegyzés mindig az, hogy milyen hosszú kihagyás után érkezett. Bevallom, én azt sem tudtam, hogy még léteznek, pedig a 15 éve kiadott Saudades de Rock óta elvileg nem álltak le egyszer sem, és a felállás sem változott.
A zenekar pályafutása során már két hosszabb szünetet is tartott. Az elsőt akkor, amikor Gary Cherone énekes csatlakozott a Van Halenhez, erről többet diplomáciai okokból nem is mondanék. A másodikat a 2010-es évek első felében, amikor – bár papíron nem oszlottak fel – inkább az egyéb projektjeikkel foglalatoskodtak. A korabeli interjúk tanúsága szerint már 2015-ben elkezdtek az új dalokon dolgozni, részt vettek néhány turnén is, mégis, évek teltek el úgy, hogy nem hallottunk róluk. Végül idén június elején jelent meg a Six, ami a hatodik nagylemezük. Bizony, ennyi év alatt sem sikerült fantáziadúsabb címet találni neki. A produceri feladatokat a gitáros, Nuno Bettencourt látta el, ami praktikus szempontból is előnyös: bizonyára nehéz lett volna olyan külsős szakembert találni, aki 8 évig ráér, hehe. Érdekes, hogy mostanában milyen sok lemez címében van szám: ha csak elmúlt hónapokat nézzük, volt egy Seven (Winger), egy Anno 1696 (Insomnium), egy 72 Seasons (Metallica), egy IX (Host), és akkor még nem is erőltettem meg a memóriámat.
Ha a dalokat vizsgáljuk, a Six album három jól elkülöníthető részre tagolható. A tucatnyi dalból az első öt úgy tökéletes, ahogy van. Aztán a közepe nagyon leül, a második ötös csomag érezhetően gyengébb. Gary sokszor csak elkiabálja a refrént, a dalok sem olyan emlékezetesek, könnyen elkalandozik a hallgató figyelme közben. Az utolsó két dal megint érdekes: ha nem is a legizmosabbak, legalább különlegesek. De nézzük kicsit részletesebben!
A Rise volt az első életjel, egyben a lemez kiemelt felvezető dala. Komoly sikert aratott, csak a Spotify-on eddig 1,5 milliószor hallgatták meg, a klipje pedig duplaekkora nézettségnél tart. A nem-evilági gitárszólójáról pedig még sokáig beszélni fogunk. A Rise abban is sokat segített, hogy a zenekar virtuálisan berúgja az ajtót, és jelezze: végre itt vagyunk megint, és készen állunk egy kis zajongásra. A dal egy könnyen befogadható, harapós, tökös stadionrock téma hihetetlen gitárjátékkal, ó-ó-ó-zós refrénnel, kellő húzással. Tökéletes indítás.
Hasonló karakter a kettes #Rebel is (igen, az a címe, hogy Hashtag Rebel), ha vicces akarnék lenni, megjegyezném, hogy ennek meg na-na-názós a refrénje, de nem teszem, a lemezkritika komoly műfaj. A végén Gary jól kiereszti a hangját, aki kizárólag a More than Words emlékét őrzi a zenekarral kapcsolatban, nagyot néz majd.
Az egyik kedvencem a lemezről a Banshee, ami egy könnyedebb, funkys téma, akár táncolni is lehetne rá. Úgy értem, józanon is. A harapós nyitóriff után elindul az a pulzáló lüktetés, ami ki is tart a dal végéig. A másik pedig a rákövetkező Other Side of the Rainbow. Akusztikus lazulás optimista szöveggel, pofonegyszerű felépítéssel. Elsőre azt mondanám, hogy lassú szám, de igazából nem az, mert minimum középtempós, a refrénje viszont olyan kincs, amire kevesen képesek. A szóló idejére persze beizzították a villanygitárt is. Ultradallamos, de nem nyálas, és már az első alkalommal örökre rögzül. Egyszerűen zseniális.
A következő Small Town Beautiful viszont már igazi lassú. Ebben is van akusztikus gitár is, ügyesen vegyítve a „rendessel.” Érdekes alaposabban megfülelni, különösen Gary énekét. Semmit nem kopott az évek alatt, továbbra is könnyen, erőlködés nélkül énekli ki a témákat. Az Extreme kapcsán valahogy mindig Nuno gitárjátéka az első referenciapont, pedig Gary éneke is egyenrangú alkotóelem.
Ahogy már szó volt róla, a második ötös dalcsomag nem ér fel az elsőhöz – legalábbis az ő mércéjükkel. Tegyük azért tisztába: ezek sem rosszak, felső polcos muzsikusok műgonddal elkészített munkái, csak kevésbé emlékezetesek, meg hát a nyitó bő 20 perc azért alaposan odavert. Ugorjunk is gyorsan a lemez utolsó két dalára!
Amikor a Beautiful Girls címét megláttam a dallistában, azt hittem, Van Halen feldolgozás, de nem az, hanem saját. (Igaz, ennek a végén is van egy halk puszi-cuppantás egyfajta kikacsintásként a vájt fülűeknek.) Eltávolodik a hard rock sablonoktól, van egy egész fura, szinte mulatós lüktetése. Az üzenete pedig annyi, hogy a világ minden táján vannak szép lányok – hát, most már ezt is tudjuk. Az utolsó Here’s to the Losers egy együtt-tapsolós, kórusos, számomra nehezen értelmezhető valami. Tavaly az amúgy kiváló Kissin’ Dynamite lemezen is volt hasonló, hihetetlen, hogy még mindig nem tudjuk elengedni a We Are the World-öt ennyi év után. A címe olyasmit jelent, hogy „koccintsunk a lúzerekre” vagy „ezt a lúzerek egészségére.” Ami a szöveget illeti, a „részvétel a fontos” gondolatot járja körbe, támogatólag azok irányába, akik megpróbálták, de nem jött össze. De valóban azt szeretnék, hogy a közönség összeborulva ezt énekelje-tapsolja a koncerteken?
Mindent összevetve örülök, hogy az Extreme visszatért, ráadásul koncertezni is fognak. Egyelőre csak amerikai, ausztrál és japán dátumok vannak, de remélem, ki tudják matekozni az itteni turnét is, és a bejelentés már csak idő kérdése. Itt penget a világ egyik utolsó gitárhőse, ráadásul azt a hagyományos, pőre hard rockot játsszák, ami annyira kedves a szívemnek. Azt mondom, gyorsan felejtsük el a B-oldalt, és ünnepeljük a többit (meg a lúzereket, hehe). Objektíven ez egy négyes alá, de a lemez jelentősége túlmutat ezen. Fontos és örömteli, hogy megjelent, és hogy új Extreme dalokat hallgathatunk 2023-ban. Hogy mi a bánatért vártak vele 15 évig, azt meg talán egyszer majd elmesélik.
