A '21-es év egyik évlemeze nálam a SOEN Imperial lemeze volt. Albumról albumra egyre jobb anyagok kerültek ki a kezeik közül és a kétévenkénti megjelenést nem elhalasztva idén újra kedveskednek nekünk hallgatnivalóval és igencsak kíváncsi voltam, hogy van-e feljebb az Imperialnál. Első nekifutásra az jutott eszembe, hogy a Memorial nem is igazán új lemez, hanem inkább az Imperial folytatása, vagy inkább azon dalok gyűjteménye, ami lemaradt arról.
Aztán újra és újra (és sokadszor) kipörgetve az albumot egyre világosabbá vált, hogy a Memorial önnön jogán is érdemes arra, hogy szépen kirugdalja magának a SOEN sorlemezek között a helyét. A lemez hangulata az Imperial klónja: egy pillanat alatt ránt bele ugyanabba a melankóliába, amibe a korábbi lemezek során is olyan jó volt elmerülni.
Zeneileg talán kicsit hektikusabb, változatosabb, mint elődje - és ezt előbb negatívumként írtam volna fel, most már inkább szeretem. Ez a változatosság segít a lemez ívét is megrajzolni, ami egy szinte tökéletes haranggörbe, ami lemez közepén, az ötödik-hatodik tétel körül éri el a csúcspontját. A lemez két legjobb dalát, a Hollowed és a címadó Memorial nótákat időzítették ide. De még mielőtt itt ragadnánk, az odavezető útról is muszáj értekeznünk, hiszen ezek ágyaznak meg ezeknek a csúcspontoknak.
A Sincere első ütemeinél tudod, hogy ez ismerős kör lesz, annyira organikusan jön az Imperialból, így melegítünk be az Unbreakable ultraslágeres refrénjéhez és Violence középtempós mélázásához. A Fortress gyorsabb tempózása is tipikus SOEN nóta, épp annyira gyors, hogy Hallowed balladája szinte beleugorjon a füledbe. Az olasz énekesnővel, Elisa-val (aki számos Morricone, Muse, Imagine Dragons dal mellé adta már a hangját) kiegészülve olyan magától értedően árad végig rajtad a dal, hogy nem tud nem ez lenni a legjobb dal az albumon. És ha ez nem lenne elég, a dal közepén megírták az elmúlt évek legjobb Pink Floyd szólóját (2018-ban a Crippled Black Phoenix követett el valami hasonlót)! Az első pillanattól hallani és érezni, hogy nem szolgai másolásról van szó, hanem igazi művészi tisztelgésről a példaképek előtt - varázslat minden másodperce.
És ugyan innen a lemezen már nem nagyon van hova feljebb, a címadó Memorial jön és teszi a dolgát. Vastag riffekkel és érzékeny melódiákkal viszi tovább a lemez lendületét és hangulatát. Aztán mintha nyomnánk egy resetet, kicsit az albumkezdő hangulat jön vissza a Incendiary dallal, amit a Tragedian lassít tovább. Egyáltalán nem hat zavaróan, vagy lóg le a lemezről egyik dal sem, főleg, hogy a Tragedian-ban kicsi pinky-s szóló utánérzés kacsint vissza - ebből szinte bármennyi jöhete. S ahogy a lemez ívének szimmetriája kiadja, az Icon képében megvan az album első feléről a Violence pandanja is.
A lemezt pedig a Vitals zárja, ami egy annyira nem metal dal, amennyire ezt a prog metal bandától el lehet várni. Hülye kép, elismerem, de ez egészen elképesztően gyönyörű teljesítmény ez a dal. És bár van olyan érzésem, hogy ezt a harmóniát biztos, hogy hallottam valahol, egyszerűen nem tudom megfejteni, aztán egy idő után persze nem is kell mindenre a válaszokat keresni, egyszerűen úgy lett tökéletes a Vitals, ahogy van.
Mondjuk ez a könnyebb helyzet, amikor egy banda egymás utáni sorlemezeiből nem tudjuk eldönteni, hogy melyik sikerült tökéletesebbre. Jelenleg a fejemben az Imperial-Memorial duó, mint egy kettőscsillag pörög egymás körül a lelki szemeim előtt. Amelyik közelebb van hozzám, amelyiknek nagyobb a tömegvonzása, azt szeretem jobban, azt hallgatom. Zenei csúcsteljesítmény a Memorial is és megint évlemeze gyanúm van...
