2024 megint egy új év, de ugyanaz a lendület, ami tavaly is hajtott. Rengeteg jó zenekar vár még arra, hogy felfedezzük őket és még többen próbálnak valami újjal előrukkolni idén, hogy megmutassák a világnak kik is ők valójában. Most egy hazai zenekar a Trapsix került terítékre, hiszen hamarosan itt van a legújabb albumuk Scenery címmel.
Szeretem, amikor egy zenekar megkeres magától, hogy “Hé, Haver! Itt a zenénk, nyomatnál róla valamit?” A jobbak ilyenkor elküldik fizikai formátumban is a lemezt, aki pedig über brutál jó arc akar lenni, az egy pólót is mellé csap, hogy biztosra megvegye a lelkemet. Na, jó azért ennyire nem vagyok olcsó… Mosta azonban az volt, hogy sem póló, sem lemez nem jött, de nem is a zenekar kereset meg, hanem egyik tinikori idolom, akinek egyszerűen nem mondhattam nemet. Így reménykedtem csak, hogy a trió zenéje tényleg megtalál magának, ahogy azt az úriember is állította.
Nos a Trapsix-ről semmit sem tudtam eddig. Mondjuk a múltjukról túl sokat most sem tudok, mert semmilyen leírást nem találtam, de az fix, hogy január 17-én jön az új album, ami összesen hét dalt tartalmaz. Ezt hallgattam a napokban, reggelente a villamoson. A srácok elmondása szerint a stoner-grunge metal bandak közé lehet őket besorolni, amiben van is igazság. Megvan benne a korai Nirvana nyersessége, de közben érzek itt-ott némi Alice In Chains ízt is. A mocskos, nyers hangzás már az első To The Core című dalban kijön, ahol olyan ordenáré ordibálás van, hogy azt Kurt Cobain is megirigyelhetné, amikor szétcsapta magát. De amikor éppen nem ordítanak a srácok, akkor pedig olyan spacerock-stoner hangulatot varázsolnak a különböző effektekkel, amiket teljesen jó hallgatni. A gitárok torzítása tekintetében a grunge és a stoner között mozognak leginkább, hiszen van itt mocskos fuzz, de eléggé erős Cobain hatás is. A Mazed akár lehetne egy Jerry Cantrell szerzemény is. Különösen tetszik, ahogy a dobbal mozog a gitár, van egy lélegzése a dalnak, ami ezeknél a tamos témáknál nagyon jól működik. A Behind The Shroud pedig egyértelműen AIC hatás, amit az első pillanattól kezdve zabálok, pláne, hogy az ének itt több helyen is több szólamban van rögzítve, ami viszont rá is világít az album, illetve a zenekar egyetlen hibájára. Szimpatikus, amit a trió csinál, csak egy dolog hiányzik a zenéből. Egy énekes. Nem mondom, hogy rossz a mostani ének, de hiányzik mögüle valaki, aki megtámassza hátulról az egészet. Ahogy Cantrell-t is mindig kíséri valaki, még akkor is, ha a szóló projektjével megy. Ez a dal iszonyat mód kiemelkedik a többi közül, de egy erősebb énekessel, akinek tényleg a feladata, hogy mögé pakolja azt a morzsányi soundot….nem is tudom mit tudnának elérni. Scenery-nél is hasonló a helyzet. Egy remek dal, csak a megelőző dal után érzed, hogy sokkal többet is tudnak ezek az arcok. Az első igazi metalos megmozdulás a Veiled In Black dalban történik, ahol előkerül a duplázó is. Hozzáteszem, remekül van beleépítve a dalba! Nagyon jól építik fel a dalokat, csak az a fránya plusz énekes…
Persze mindez, amit leírtam szubjektív, az én véleményem. Tökre erős tud lenni egy trió formáció, ami könnyen válhat sérülékennyé, ha bővülni szeretne a csapat. Abban biztos vagyok, hogy a Trapsix-ről még fogunk hallani.
