Ez a lemez még decemberben jelent meg, ám nekem év elején dobta fel a release radar, és rendesen rajta ragadtam. Hősünk pofátlanul fiatal, még nem tudni, hova forr ki, ezért a tökéletlensége ellenére azt gondolom, érdemes szemmel tartani az útját, egyben bemutatni őt Nektek. 

Mint azt már párszor leírtam: tengernyi zenehallgatás után kifejezetten idegesítenek a sablonok, sémák  —  a kiszámíthatóság, nah. Egyszerűen felkúr, mikor előre tudom, mi lesz a következő dallamvonal, akkord, mivé épül fel egy-egy nóta. Évek óta kétségbeesetten kutatom azokat, akik meglepnek. Ezen megelégedésemet eddig leginkább szélsőségekben, az avantgarde-experimental-noise-art-extreme-jazz-tudjafaszom vonalon kerestem. És találtam! Az évvégi tízes listáim jobbára fantasztikusan úgy festenek, mint egy elmebetegé. Szóval egy reggel munkába menet unott fejjel görgettem az újdonságokat, amikor megakadt a szemem eme borítón. Okkult témának tűnt, azt pedig komálom, tehát kattintottam. Először az lepett meg, hogy a muzsika egyáltalán nincs összhangban azzal, amit az artwork sejtet. Majd az, hogy akadnak váratlan fordulatok egy amerikai albumon, mely főleg olyan klasszikus elemekkel dolgozik, mint a blues, a country és a hard rock.

Halvány lilám sem volt ki az előadó, nyilván rákerestem ott, azon melegében. Facebookon 2 ezer követő, ellenben Instán 33 ezer — ebből leszűrhető, milyen korosztály; hirtelen a fejemhez kaptam letapogatni az összes ráncomat. Cordell Winter, ahogy oly sokan, nagyon fiatalon született, és Floridában nőtt fel. Felettébb korán nekiállt hajszolni az álmait, már 18 évesen egy kisbuszba költözött az utakat róni. Kopogtatott a stúdiók ajtaján, fellépett, ahol lehetőséget kapott, kedvenc zenekarait várta a parkolóban bemutatkozni, csövezett lépcsőkön. Pontosan erről szól a nyitódal, a Feed Your Head, amelyben a bridge tartalmazza a ‘hit the road’ kifejezést. Ezenfelül (spoiler!) egy olyan átéléssel összeüvöltött, indokolatlan refrént, amitől libabőrözöm. Mindeközben a verse folkos ütemére jár a lábam, én is gurulni akarok az országúton céltudatosan a semmibe. Azt feltételezhetnénk, itt ki is ürült a rock’n’roll játszóház, de rögtön utána az Eternityben egy részben angolos, Bowie - Stones ízű dögöt kapunk. A  Chaos in Light egészére jellemző a változatosság: lírai és izmos, nosztalgikus és modern elemek váltogatják egymást különböző fűszerekkel. A Strange Life horrorisztikus eleje funk-rockba (?) csap át, aztán nem győzöm követni a stílusokat. Kommentben írjátok meg, Ti hányat fedeztetek fel benne! Végül azt is, mennyit számoltatok a teljes korongon. 

Winter az utazása során Nashville-ben kötött ki — meghatározó, mi több, történelmi a Nashville sound, szóval a legjobb helyen. Ott talált producert is a neves Malcolm Springer személyében. A country gyökereket mindenesetre hallani. A lemezt valamilyen szinten fapadosnak érzem, elférne egy teljesen Rá fókuszáló producer, aki ugyanakkor nem töri le a zabolátlan törekvéseit. Teret ad a zsigerien agyfasz megfejtéseinek, mégis kozmetikázza a bábeli sokszínűséget.  Emleget a weboldalán ilyen-olyan neveket, akik elvileg már “felfedezték”, nekem egyelőre Cordell amolyan ügyes selfmade csávónak tűnik. Önmagát nem csak zenészként, hanem költőként is aposztrofálja, ami a dalszövegeit nézve némiképp túlzás, de tény, hogy nem rosszak azok sem. A Give Me Something Real (nahát, pont ezt kerestem) trackben elhangzó “I’ve got a soul to feed, I’ve got a life to bleed” sor ilyen odaadással megbasz. Egyébként is gyönyörű a túlmatekolt etapok utáni feloldás. A nótához készített grafika is rohadtul tetszik: nyomasztó, mégis felszabadító, minden részletében tele van kettősséggel. Cordell azt mondja, a káosz és a fény vezeti. Kiben nincs meg egyszerre ez a szembenállás?