Ambivalens kapcsolatot ápolok én Lenny Kravitz-cel: egyrészt tisztelem a benne lakozó rock 'n' roll vadállatot, aki nem egy korszakos riffel gazdagította az egyetemes popkultúrát, a cukros R&B mázba mártott strici-himnuszai viszont  már nehezen mennek le a torkomon, ha egyáltalán.

Mivel Lenny általában gondoskodik róla, hogy a lemezei ennek megfelelően kellőképpen mindenfélék legyenek, így én csak turistáskodni járok a diszkográfiába, ahol szépen kiválogatom magamnak a tökösebb-izgalmasabb dalokat. Nyilván ott figyel a saját best of-on az Are You Gonna Go My Way, a Fly Away, a Where Are We Runnin’ vagy az Always On The Run szóval egy új Kravitz lemeztől én csak annyit várok, hogy pár nótával kiegészíthessem a kis privát playlistemet.

A legújabb Blue Electric Light ebben a tekintetben nem is teljesít rosszul, hiszen rögtön az első kislemeznek bedobott TK421-ban ott az a funk-rockos lüktetés, ami miatt hajlandó vagyok szemet hunyni a trapéz bőrnadrág meg a tapadós bársony ing felett (a hozzá tartozó klipet is érdemes megtekinteni, amelyből többek között megtudhatjuk, hogy Lenny egy szál pöcsben alszik és 60 évesen is kockás a hasa, viszont nem telik neki alsóneműre illetve, hogy reggelente a tükör előtt gitározik, de csak miután megkúrta az ágyat meg a széket a sarokban).

Egyébként a funk most itt a kulcsszó, ami azért is jó mert a lassúbb szerzeményeknél sem érzem azt, hogy a művész úr a fülemet nyalogatja. Rögtön az album nyitó lazulós It’s Just Another Fine Day (In The Universe) a Living Colourt juttatja eszembe meg persze a mindenható Prince-t, akinek a jelenléte annyira nyilvánvaló, hogy szinte kínos leírni, de sikerül szerencsére végig vonalon belül maradni, így a Blue Electric Light nem lesz holmi tribute lemez.

Helyette korrekt módon merít ihletet a nagy elődök legjobb pillanataiból, így nem csak a lila eső hullik ránk (főleg a korai Prince a rajongás tárgya, lásd Honey vagy Stuck In The Middle), de Marvin Gaye, James Brown vagy Jimi Hendrix letagadhatatlan hatása mellett még a Red Hot Chili Peppers is eszünkbe juthat, akik a két legutóbbi lemezükön szintén jól előre tolták a klasszikus funkot és soult. Valószínűleg az is jót tett az anyagnak, hogy Lenny a saját kis házi stúdiójában barkácsolta össze a dalokat hű zenésztársa, a gitáros Craig Ross társaságában, így ez a viszonylagos eszköztelenség a minőségi dalírásra fókuszálta a kreatív energiákat.

A külön bejáratú lejátszási listámra ezúttal a Jimmy Page-es riffre felhúzott Paralyzed, a talán a legdurvábban Prince-re hajazó Bundle of Joy, a blues-rock Love Is My Religion, illetve a fentebb már említett TK421 kerülne fel, de ha még kicsit ismerkedek a lemezzel, lehet tovább is hízik a playlist.

Összefoglalva a Blue Electric Light továbbra sem az a Lenny Kravitz lemez, ami az elejétől a végéig megvesz kilóra, viszont ezúttal talán jobban látszik az ügyes zenész a piperkőc divatikon mögött, aki a (remélhetőleg) önirónikusnak szánt TK421 klipjében kapja meg a magáét olyan Zoolanderesen. Tőlem pedig jár a négy koponya.

Aki még nem tudná, annak mondjuk, hogy Lenny Kravitz július 30-án a Budapest Sportarénában koncertezik.