Békésen állsz a cipőboltban, amikor befut a telefon, hogy nem tudjuk mikor, de lehetne egy interjút készíteni a Baroness zenekarral. Egyrészt mondhatjuk azt, hogy a legendás státuszú zenekar szépen mutat a bakancslistán, másrészt pedig jövő hét kedden Budapesten játszanak, így egyből igent mondtam a felkérésre. Rövid egyeztetés és egy kellemes szerda délután során már Zoom hívásba is keveredtem a zenekar lelkével, John Baizley gitáros énekessel, akivel több érdekes dologról is beszélgettünk. /Fotó: Ebru Yildiz/

RS: A tavaly megjelent albumotok az első, ami nem egy színről/színekről van elnevezve. Mi a váltás oka?

John: Az egész egy teljes nagy koncepció volt. Szóval ez a színes dolog nem csak úgy jött, hogy most hasraütés szerűen hoztuk ki a színes albumokat, hanem az egész egy koncepció volt. Az összes eddigi album, kivétel ugye az utolsót, a szivárványra épült és elfogytak a színek. Nagy előnye volt az egésznek, hogy az albumborítókat is én terveztem, készítettem, így a fejemben volt a teljes koncepció már jó előre. Ez egy szimbolikus jelentéssel bírt, tudod olyan az egész, mint maga az emberi élet, ami folyamatosan halad előre és rétegesen felépül a hosszú évek alatt.

RS: Beszélgessünk kicsit a mentális egészségről. Már több, mint tíz éve történt a nagy balesetetek. Milyen érzések fognak el ma, ha eszedbe jut az eset?

John: Igazából jól érzem magam. Nincs vele semmi problémám, nem traumaként fogtam fel az egészet, hanem sokkal inkább egy élethelyzetnek, aminek úgyis vége lesz egyszer. El kellet fogadnom, hogy most ebben az életszakaszban vagyok és kész. Élni akartam, visszamenni dolgozni, ez hajtott előre, hogy az életet válasszam. Szóval így lelkileg nem volt semmi probléma, sokkal inkább a 0-24-es fájdalom volt az, ami nehéz volt. De ahogy mondtam, tudtam, hogy ez csak egy élethelyzet, aminek előbb-utóbb vége lesz.

RS: Mennyire volt nehéz egy ilyen baleset után újra visszaszállni a turnébuszba?

John: Na, az viszont mindenkinek más volt a zenekarban. Furán is éreztem magam, de a turnébusz varázsát, a koncertek adta élményt semmi sem tudja pótolni. Engem hajtott az a vágy, hogy ezeket újra és újra átélhessem, és visszatérhessek dolgozni.

RS: Mentálisan ehhez kaptatok bármilyen segítséget anno? Ez azért egy nagyon nehéz szituáció lehetett annak idején.

John: Semmit. Ez most nagyon népszerű, hogy ápoljuk a lelkünket, de tíz évvel ezelőtt még nem így gondolkoztak az orvosok, az emberek. De nem is mondanám, hogy megtört a baleset. Sokkal inkább az volt a nehéz, hogy újra kellett építenem magam. 

RS: Mennyire volt nehéz újra gitározni az eset után?

John: Én ebben marha szerencsés voltam. Az a kezem sérült amelyikkel a gitár nyakát fogom, és a kézfejemnek amúgy semmi komoly problémája nem volt, így viszonylag eléggé hamar már újra gitárt fogtam. tényleg kevés időt hagytam ki.

RS: Mit változtatott az életeden a baleset? 

John: Igazából olyan nagy változás nem volt, mint amit mások emlegetnek ilyenkor. Tudod, hogy mostantól nem eszem húst, vagy nem iszom alkoholt. Arra ébresztett rá, hogy csinálni kell tovább amit szeretek, hittel verejtékkel, mert ez az egész értelme. Hogy csináld amit szeretsz, ami jó neked.

RS: Már több, mint 20 éves a zenekar, azóta pedig a zeneipar jócskán átalakult. Mennyire nehéz alkalmazkodni a folyamatos változásokhoz? Mik a legnagyobb problémák?

John:Én szeretem a változásokat. Hülyén hangzik, de az élet is folyamatosan változik, én pedig szeretem a kihívásokat. Meg amúgy is mindenek két oldal van. Tök jó dolog bizonyos szempontból, hogy vannak streaming szolgáltatók, ahol bármikor megtudsz hallgatni egy dalt, szinte bárkitől, de közben meg ezek a szolgáltatók, jóformán kifosztják a zenekarokat, mert minimális pénzt fizetnek neked vissza. De tudod ez az egész tényleg jó dolog, emrt fejlődünk. te sem olyan vagy ma, mint tíz évvel ezelőtt, de ehhez elkellett telnie annaka  tíz évnek. Néha segít egy kicsit az a káosz, ami most is uralkodik körülöttünk. Segít abban, hogy kreatívak tudjunk maradni és oda kell figyelni a következő generációra és segíteni kell őket. Ott látom a nagy hibát, hogy sokan nem segítenek egymásnak, pedig mindenki volt egyszer fiatal.

RS: Mit gondolsz, mi lesz a következő nagy változás az iparban?

John: Csak bízni tudok abban, hogy a zenészek, a művészek meglesznek egy kicsit jobban fizetve. Egyszerűen nem lehet csak a merch eladásokból megélni, mellette már azt is betámadják a klubok, bizonyos százalékért. Jó lenne, ha egy kicsit úgy lenne minden, mint régen, hogy a kiadók, a streaming szolgáltatók, akikről előbb is beszéltem, adnának egy kicsivel többet a zenészeknek, hogy könnyebb legyen. Nem panaszkodni akarok, de mindenki sokkal jobban járna.

RS: Úgy tudom, hogy anno több albumborítót is terveztél, segédkeztél a megszületésükben többek között olyan zenkaroknak, mint a Kvelertak, Kylesa, Black Tusk. Van olyan, amelyikre kiemelten büszke vagy?

John: Igen, szeretem kiélni ilyen módon a kreativitásomat, de ez tényleg csak hobbi, ebből a munkából nem tudnék megélni.

RS: Elcsépelt kérdés, de egy művésznek, aki borítókat készít, kell félnie szerinted az AI-tól?

John: A félni kell tőle rossz kifejezés, sokkal inkább gondolom azt, hogy harcolni kell azért, hogy a megfelelő mederben tudjuk tartani. Soha nem fogja egy mesterséges intelligencia által készített kép visszaadni azt a hatást, amit egy művész alkot meg. Abban a képben benne vannak az évek, a rutin, a munka, amit két gombnyomással nem tudsz helyettesíteni, nem lesz meg benne az a bizonyos extra, amitől azt mondod, hogy na, ezt kiraknám én is otthon a falra, nem fog lélegezni, életre kelni a műalkotás.

RS: Kicsit még kérdeznélek az utolsó lemezetekről. Ha jól tudom ezt nem közösen írtátok, hanem egymásnak küldözgették az ötleteket.  Melyik megoldást szereted jobban? Ezt vagy a közös jammeléseket?

John: Igen, így készült, mert nagyon messze voltunk most egymástól, de sokkal jobban szeretek jammelni a többiekkel. Teljesen más érzés az, amikor ott állunk közösen a próbateremben. Én egy zenekar tagja vagyok, totál más az, ha látom, hogy Gina, Sebastian vagy  Nick, hogy reagál valami ötletemre. A másodperc tört része alatt születhet így egy remek dal, vagy bukhat el egy olyan riff, amit otthon én a világ legjobbjának gondoltam. Ha csak küldözgetjük a fileokat eltűnik az a spontaneitás, ami ilyenkor ott van a levegőben.

RS: Az internet szerint egy heavy sludge metal banda vagytok. Te mégsem az a tipikus sludge gitáros vagy. Hogy jellemeznéd a saját stílusodat, honnan hová fejlődött az egész?

John: Nem is vagyunk metal zenekar, legalábbis én nem gondolom annak magunkat. Sokkal inkább a punkrockból merítek ihletet, mintsem a metalból és ez a játékomon is érződik. Amikor tini voltam, ez a stílus volt rám a legnagyobb hatással, persze a huszas éveimben már több metalt hallgattam, de a ramones, Clash, a Clash az marha nagy hatással volt rám, a Nirvana, melvins ezek voltak a fővonalon. Talán ezért is van, hogy nem vagyok egy tipikus metal/stoner gitáros, ahogy sokan beállítják a zenénket. Nem használok nagy ládák, SG gitárt, ahogy az a stílusban megszokott, nem Gibsonon játszom, hanem Fenderen és kombókat használok inkább élőben is. Így nincs meg az a megszokott sound, amit ezer meg egy zenekartól hallasz. Sokkal inkább beleillik a felszerelésem amúgy egy blues zenekarba, de én imádom, nem is cserélném el semmiért. Tényleg el lehet mondani, hogy a tradicionális beállításoktól, felszereléstől messze vagyunk.