Vajon készült-e bármiféle kutatómunka arról, hogy egészen pontosan kitől is eredeztethető a stoner rock mint műfaj? Hol található a stoner rock bölcsője? Melyik országban, városban? Általában a Kyusst szoktuk elsőként bedobni ebbe a kosárba, pedig elképzelhető, hogy előttük is pengették már a torz, búgó, és kövér riffeket.

Nem csak elképzelhető, hanem úgy is volt. A saját kutatómunkám eredménye szerint ez a búgó, stoneres riffelés először a Saint Vitus debütalbumán debütált 1984-ben. Dave Chandler volt az első faszi, aki ilyetén módon feszült neki a hathúrosának (Holdampf Gabitól /Magma Rise/ hallottam egy interjúban, hogy Chandler kezdetben egy basszuserősítőt használt, azért szólt ilyen mostohán a gityója), igaz a Saint Vitus sokkal inkább doomot játszott, mintsem stonert.

Viszont most már rátérnék a jelen kritika tárgyára, mely nem más, mint az egyesült királyságbeli Dunes, akik 2016-ban csoportosultak zenekarrá, és akiknek a harmadik nagylemeze január 17-én jelent meg a Ripple Music gondozásában Land Of The Blind címmel.

A háromtagú formáció olyan érzékkel nyúl a műfajhoz, hogy ennek hallatán valószínűleg még Josh Homme is elérzékenyülne. Ott van például a nyitótétel, a Cactus: Nikky Watson mennydörgő dobszandja és Ade Huggins veszettül búgó bőgője olyan masszív alapot szolgáltat John Davies kövér riffjeihez, hogy az egy buldózer erejével egyenértékű.

Vagy ott van a One Eyed Dog, melynek refrénje egyből beleragad a fülbe és ellenállhatatlan késztetést érzünk arra, hogy együtt nyomjuk a szövegét a vokalistákkal (afféle stoner himnusz vagy mi), vagy éppen a Voodoo, melyben az okkult rock világa keveredik a sivatagi homokdűnéket szétporlasztó riffeléssel.

Korrekt anyagot szállított a Dunes, nem alapmű, viszont elhozza az otthonodba a sivatagi hangulatot; ha akarod, ha nem.