Ha szóba kerül a Queensryche neve, jellemzően két dolog juthat az egyszeri rocker eszébe. Akiknek a pohár inkább félig tele van, heves szívdobogás mellett emlékeznek az Operation: Mindcrime című örökbecsűre. Akiknek félig üres, szomorú legyintéssel gondolnak a csapat újkori mélyrepülésére, ami még mindig nem akar véget érni. Én határozottan az első sokaságba sorolnám magam, most mégis egy másik klasszikust nézünk meg, a Promised Land-et.
A floridai Savatage valaha fontos zenekarnak számított a Nagy Víz mindkét oldalán, sőt, Japánban is. Azonban már a legutolsó albumuk is elmúlt 20 éves, így nem csoda, hogy a Rockstation keresője nem sok találatot ad a zenekar nevére. Bár nincs különösebb apropója vagy évfordulója, poroljuk le együtt az egyik kevésbé ismert anyagukat, az Edge of Thorns-t!
1991-ben látott napvilágot az eredeti értelemben vett power metal amerikai alapbandájának negyedik lemeze. Személyes kedvencem, és nem csupán a Metal Church munkásságából, de a világ mindenkori zenei termését tekintve is. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a kerek évforduló kapcsán idén kijár a The Human Factornek az albumsimogatás. A sors azonban olykor elképesztően gonosz és beteges tréfákat tud űzni. 2021. július 26-án, nem egészen egy hónappal ötvenhatodik születésnapja előtt eltávozott az élők sorából Mike Howe énekes. Az ember, akivel egy életre megszerettem a zenekart, és akinek a csapat frontjára való visszatérését is kitörő lelkesedéssel fogadtam hat évvel ezelőtt. Illő tehát megemlékeznünk a most harninc esztendős kiadványról és az elhunyt vokalistáról.
Kai Hansen az egyik metál-keresztapa a német területen, zenekara, a Gamma Ray pedig a műfaj alapintézménye. Ez a lemezük (ami idén éppen 30 éves) azonban kilóg a terjedelmes életműből. Szóval ez most nem egy „kötelező klasszikusok”, inkább „titkos favoritok” cikk lesz.
Ha azt hiszed, hogy a kétezres évek eleje most volt, amikor még zselézted a hajad, bő nadrágban jártál és csak a gördeszkádnak éltél, és bömböltetted éppen a Fat Lip-et akkor kisapám tévedsz! Sajnos a Sum 41 legendás All Killer No Filler debütlemeze is idén lesz HÚSZ éves lesz. Hova tűnt ez a húsz év, mi? Figyelem, a nosztalgiaexpresszről nincs leszállás! Indulunk a huszonegyedik vágányról!
Az Ikozhahedron egy konvex, szabályos poliéder, melyet húsz háromszöglap alkot – ezekből a csúcsokon öt-öt találkozik. Tizenkettő csúcsa és harminc éle van.
Leif Edlingnek a vérében van a doom. Alkothat bármit, bármilyen zenekarnév alatt, a metal súlyos és epikus vonalához való kötődése mindenre rányomja a bélyegét, ami csak kikerül a keze alól. A svéd úriember neve természetesen a stílusformáló Candlemasszel fonódik össze elsődlegesen, de oroszlánrésze volt az Avatarium pályára állításában (dalszerzőként a legutóbbi lemezükön is közreműködött), remek dolgokat hozott létre a Kruxszal és The Doomsday Kingdom „fedőnéven”, ráadásul mindezek mellett szimplán Leif Edlingként is kirukkolt egy szólóanyaggal. Bő negyven év alatt több mint húsz albumot kitevő diszkográfiát halmozott fel – nem számolva a demókat, EP-ket, koncertfelvételeket, válogatásokat vagy a (rá amúgy kevéssé jellemző) vendégszerepléseket. Hogy mikor aludt, csak ő tudja…
Rob Halford a Judas Priest énekeseként ismeretes, de hosszú pályája során volt egy bő évtized, amikor nem volt a „klérus” tagja. Az anyazenekarral ellentétben, Rob számára nagyon is termékeny időszak volt ez: három különféle név alatt összesen öt albumot és számtalan egyéb kiadványt készített. A Fight az első szólóprojektje volt a Judas Priest után, írásunk tárgya pedig a bemutatkozó lemezük, egyben a magánzó időszak legjobbja.
„Eladták magukat.” „Már nem a régiek.” „Elnyálasodtak.” Hajlamosak vagyunk ilyen és hasonló sommás véleményt megfogalmazni, ha egy lemez nem a szánk íze szerint készült. Gondoljunk csak a Metallica fekete albumára, amit az ősrajongók nehezen emésztettek meg, aztán ma már mit nem adnánk érte, ha megint olyan dalokat írnának, mint az Enter Sandman vagy a Sad But True, ugye? Röviddel utána a Testament is megosztó lemezzel jelentkezett, ami bár kilóg az életműből, nálam örök top 10-es kedvenc.
A Houdini név hallatán a többségnek nyilván hazánk fia, a kultikus szabaduló művész Harry Houdini ugrik be elsőre. Ezzel szemben előttem két kis szőke, mosolygós gyerek alakja sejlik fel, akik egy kétfejű kutyával játszadoznak. Ez a kétfejű kutya akár Buzz Osborne gitáros-énekes és Dale Crover dobos is lehetne, akik a Melvins 84-es megalakulása óta húzzák-tolják a zenekart, fittyet hányva bárminemű zeneipari elvárásra vagy piaci trendre.
Ha van zenekar, amit nem kell bemutatni egy rockmagazin olvasóinak, az a Mötley Crüe. Még az is hallott róluk, aki nem a glam rock irányából közelít a gitárzenéhez, a „világ leghírhedtebb zenekara” a popkultúra része, a tagjai originál rocksztárok. Írtak már róluk könyvet, és még egy filmet is forgattak saját magukról, amit hosszas huzavona után a nem túl válogatós Netflix volt kedves finanszírozni. A Mötley Crüe pályafutása tehát jól dokumentált, nem is fogjuk a lerágott sztorikat reciklálni. Van azonban egy korszak, illetve lemez, amit mintha kitöröltek volna a kánonból.
Soulfly. Mindenkinek megvan a véleménye erről a zenekarról. Sokan visszasírják Maxet a Sepulturába. Sokan nem értették, hogy mi is folyik a háttérben. Aztán megszületett a Soulfly album 1998-ban, rá két évvel pedig elsöpörte a világot a nu-metal totálisan, aminek egyik fő zászlóvívője Mr. Cavalera volt. Húsz éves a Soulfy második albuma, a Primitive, amivel megmutatták, hogy nem szabad őket akkor sem alábecsülni, ha törzsi alapokkal kevert groove metalt tolnak, hip-hopos elemekkel beoltva.
Az ezredforduló küszöbén állunk, 1999-et írunk. Érezzük, hogy valami komoly változás jön. Miközben a világ retteg a millenniumi évtől, addig Britney Spears mérhetetlen teret hódít magának. Ricky Martin minden nő szívét meghódítja a Livin' la Vida Loca dallal. Lemegy a Woodstock Fesztivál, és Amerikában a nu-metal arra készül, hogy leigázza a világot. A számítógépek összeomlása elmaradt, megmaradt a gazdaság, de a nu-metal tagadhatatlanul megpörgette a Földet.
Vannak a kőbe vésett klasszikusok, melyeknek bérelt helyük van mindenféle all time toplistán (Nevermind, Sgt. Pepper, London Calling és társai), meg vannak a titkos favoritok, melyek minőségben hozzák a szintet, de ilyen-olyan okból kifolyólag valahogy nem kerültek soha igazán reflektorfénybe.
A Soulfly egy rettentően meghatározó zenekar volt a kétezres években. Emellett ha akarunk, se tudunk elmenni. Illetve nem is feltétlen a zenekar, mert abban jöttek-mentek a tagok. Sokkal inkább Max Cavalera volt a meghatározó. Lehet vitatkozni, hogy az öregnek nem kellene már úgy tenni, mintha gitározna, vagy ordítana, de az érdemeit nem lehet tagadni. Ma tíz éves a Soulfyl Omen albuma.