1991-ben látott napvilágot az eredeti értelemben vett power metal amerikai alapbandájának negyedik lemeze. Személyes kedvencem, és nem csupán a Metal Church munkásságából, de a világ mindenkori zenei termését tekintve is. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a kerek évforduló kapcsán idén kijár a The Human Factornek az albumsimogatás. A sors azonban olykor elképesztően gonosz és beteges tréfákat tud űzni. 2021. július 26-án, nem egészen egy hónappal ötvenhatodik születésnapja előtt eltávozott az élők sorából Mike Howe énekes. Az ember, akivel egy életre megszerettem a zenekart, és akinek a csapat frontjára való visszatérését is kitörő lelkesedéssel fogadtam hat évvel ezelőtt. Illő tehát megemlékeznünk a most harninc esztendős kiadványról és az elhunyt vokalistáról.
A The Human Factort valamivel a megjelenése után, 1994-ben fedeztem fel magamnak másolt kazettán. (A másik oldalon sem akármilyen klasszikus, az Entombed-féle Wolverine Blues kapott helyet!..) Egyben a bandával való ismerkedésem is ezzel kezdődött. Vagyis már csak utólag tapasztaltam meg az első két korong és az azokon éneklő David Wayne – sajnos ő sincs már köztünk – zabolázhatatlan erejét. Akárcsak azt, hogy Mike Howe (ex-Heretic) érkezésével a Fémtemplom egy, a dallamos power metal és a technikás thrash közötti határmezsgyén ingázó anyaggal, a Blessing in Disguise lemezzel rukkolt elő. Ehhez a vonalhoz jobban is illett egy csiszoltabb, képzett hang, mint Wayne ráspolyos orgánuma. Az új korszakot végeredményben sikerrel indította a formáció, a muzsika összetettségét tekintve viszont elment a falig. Nem is következhetett volna más, mint egy továbbra is roppant izgalmas és energikus, ugyanakkor letisztult és maximálisan dalközpontú album.
A metal ekkor még bőven a virágkorát élte. Beszédes bizonyítéka ennek, hogy a Metal Church egyik óráscégtől a másikhoz, az Elektrától a Sony alá tartozó Epichez vándorolt át. Egyik kiadónál sem számítottak aranytojást tojó tyúknak, sőt a The Human Factor a lemezlistákon se tudott megkapaszkodni, de a maga idejében nem produkált rossz eladásokat. Az ötösfogat pedig simán befért az Egyesült Államokat átszelő Operation Rock N’Roll utazó cirkuszába Alice Cooper, a Judas Priest, a Motörhead és a Dangerous Toys társaságába, majd 1992 nyarán a Metallica vendége lett a Wherever We May Roam turné egy szakaszában (az akkori felállásból John Marshall egy időben Kirk Hammett technikusa volt, sőt két ízben beugró gitárosként is kisegített, amikor James Hetfield eltörte a karját). Az öreg kontinensről sem feledkeztek meg, jóllehet az albumbemutató turné csak Nyugat-Európát érintette; itteni menetelésük legnagyobb diadalának a Dynamo fesztiválos fellépés bizonyult Eindhovenben.
A Metal Church arról is elhíresült, hogy a produceri szakma krémjével dolgozott. Debütálásuk és a Blessing… Terry Date legfontosabb korai referencia-munkái közé sorolandó, míg a The Human Factor Mark Dodson életművének egyik gyöngyszeme. A brit mester a kor nagyjai közül többek között az Anthraxnek, a Prongnak és a Suicidal Tendenciesnek tett jó szolgálatot, és a velük szerzett tapasztalatok szépen összegződnek itt. A Blessing… után ismét abszolút élő hatású, de teltebb és a kor igényeihez mindenben igazodó hangzás jellemzi a korongot (szemben az 1986-os The Dark túlpolírozott, szintén Dodsonhoz fűződő soundjával).
Mike az énektémák kidolgozása mellett a dalírásból is alaposan kivette a részét. Mondhatni, egyenrangú partnere lett a turnézástól akkor éppen visszavonultan élő, de szerzőként továbbra is aktív alapítónak, Kurdt Vanderhoofnak. Na persze a többiek sem tétlenkedtek: három tételben a John Marshall - Craig Wells gitárpáros viszi a prímet, ezek közül a két hipergyors nótában, az In Due Time-ban és The Fight Songban Kirk Arrington dobos is csatlakozott hozzájuk. Sőt ez utóbbi Duke Erickson bőgős kézjegyét szintúgy magán viseli.
A zenei irányultságról már esett szó, támasszuk most alá konkrét példákkal. Általánosságban a felhúzott középtempókban mozognak a számok. Mindeközben hol felgyorsulnak az ütemek, hol meg lelassulnak, és mindig a legmegfelelőbb pillanatban érkezik a váltás. Ezek a folyamatok akár egy adott dalon belül is lejátszódhatnak, vagyis a komplexitásra való törekvést sem vágta sutba a banda. Nem mellékesen, ha már a komplexitásnál tartunk, Arrington ötletes játékát ugyancsak ki kell emelni. Szomorú, hogy Kirk az ezredforduló után egészségi problémái miatt visszavonulni kényszerült.
A kezdőnek választott címadó és a megklipesített Date With Poverty egyenes vonalú darabok, a sor pedig a The Final Wordben tetőzik. Ez egy hatperces, tehervonat módjára hasító headbanger-csemege, amely a Blessing… intenzitását viszi tovább, csak éppen elhagyja a thrashes mellékízeket, még ha némi Anthrax beütés is felfedezhető benne. Innentől veszik át a terepet az összetettebb kompozíciók. A menetelős In Mourning visszavesz a sebességből, habár a középrész megint magasabb fokozatba kapcsol. Az In Harm’s Way (ehhez is készült video) egyenesen balladaként indul, hogy aztán monumentális power metal „hőskölteménnyé” terebélyesedjen. A hasonlóan csavaros felépítésű Agent Green két speed bomba, az In Due Time és a Flee From Reality – ilyesmi lett volna a régi jó Ton of Bricks, ha ez a tagság írja meg – közé ékelődik be, majd két újabb direkt dallal zárul a The Human Factor: a Betrayed még egyszer a fékbe lép, s végül a The Fight Song száguld át a hallgatón kíméletlenül.
A veretes muzsika intelligens szövegekkel párosul. Ez a tény is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ennyire a szívembe zárjam a csapatot. A szemléletet Mike hozta magával, és Kurdt szakirányításával itt járatta csúcsra. A „The Human Factor” elnevezés az emberközpontú szövegvilág egészét nézve találó, ám a hús-vér zenészt helyettesítő gépek és hangminták ésszerűtlen és eltúlzott használatát pellengérre állító címadó még csak a kezdet. A Date With Poverty a perifériára sodródottak mindennapi gondjait veszi górcső alá, amire a klip csak még inkább ráerősít, míg a Betrayed az italfüggőségtől szabadulni vágyók megpróbáltatásait írja le. Az Agent Green a pénzvilág – Howe szavaival: a politikai bárány bőrébe bújt farkas – gátlástalanságát szemlélteti, és ez is messze túlmutat a jól ismert problémák miatti céltalan gyalázkodáson. Az In Mourningot a Judas Priest és Ozzy ellen indított kirakatperek ihlették, az In Harm’s Way pedig a gyermekbántalmazás ellen emel szót. A The Final Word patriotizmusa sem veti el a sulykot. Bármely nemzet fiától-lányától helyénvaló az ilyen gondolat: „I've been around this whole wide world and found no better place”, a társadalmi keret minden hiányosságával együtt is. A fő mondanivaló mégis az, hogy a szabadságot, elsősorban a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát senki ne vegye magától értetődőnek. Ékes példája a lemez annak, amikor egy zenekar érett világlátással és fogalmazásmóddal ad hű lenyomatot a korszakról, amelyben alkot, egyszersmind az utókornak is igyekszik szellemi muníciót nyújtani hosszú távra. Az sem lebecsülendő, ha csupán a mindennapi akadályok leküzdésére biztat egy nótával (lásd-halld: The Fight Song), de hát ez esetben sokkal többről szól a történet.
A jövő kulcsa, mint köztudott, már nem volt a zenekar kezében. Seattle – amely a közhiedelemmel ellentétben nem az együttes származási helye, hiszen Vanderhoof még San Franciscóban hozta létre annak idején – felülkerekedett, így a Metal Churchnek és a velük azonos ligában játszóknak legfeljebb a tisztes vegetálás jutott. Röviddel a névhez továbbra is méltó színvonalú, ám sajnálatosan fapados megszólalású (a borítót meg végképp ne firtassuk) Hanging in the Balance után a Fémtemplom bezárta kapuit. Sem a David Wayne-nel megkísérelt újjáalakulás, sem a folytatás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Végül nagy nehezen eljött a megváltás – mondanom sem kell, kinek a jóvoltából…
Mike Howe halála teljesen felkészületlenül ért, semmiféle előzménye nem volt érzékelhető. Utólag nyilván kaptunk magyarázatot a miértekre, de a tragédia feldolgozásában már ez sem segíthet. Történjék bármi, nekem mindig is a The Human Factor lesz az az anyag, amely a Metal Churchről és Howe-ról elsőként jut eszembe. Na meg a XI album kapcsán vele készült, végtelenül barátságos hangulatú interjúnk és az a néhány koncert, amelyen alkalmam volt látni vele a zenekart.
Nyugodj békében, Mike! Ahogy a Badlands nótában énekelted: "My presence fills the desert, my spirit never dies."
