Már régóta adósok vagyunk ezzel a kis írással beharangozóink után... No meg azután, hogy a Psycho Mutants újra felhívta figyelmünket nem csak itthon egyedülálló zenéjével arra a sötétségre, ami akkor sújthat le a nagyszobára, ha frankofón füllel fogunk bele a legsötétebb alt-country és blues-rock keresztezésébe, azt fűszerezzük egy kis tangóval, egy kis Ká-Európával, és végül Louisianaban, egy épp továbbállni készülő karnevál bayouján találjuk magunkat, a szezon utolsó éjszakáján. Mert a Baby Burn pontosan ezt az élményt nyújtja - és az, hogy az egyenletből teljesen kimarad Magyarország, a lehető legjobb dolog, ami történhetett e kiadvánnyal.

Villany le, füstölő és barnasör be!

Január 29.-e nagy nap volt a hazai keményzenei élet történetében: 4 kiváló, úttörő zenekar vette be a Dürer kistermét. A Goodtime Boyst követte a bús-dühös Landscapes, majd az est headlinerei: a post-rock nagyágyú Caspian és a világszerte ünnepelt, elsöprő erejű Defeater. Életem egyik legnagyobb koncertélményében volt részem: azt a szenvedélyt, intenzitást, és a hozzá társuló, minden magamutogatástól és műviségtől mentes, profi, családi hangulatot teremtő, egyben tragikus zenét, amit hoznak, nem lehet elfelejteni... Derek Archambault frontemberrel a bulijuk előtt beszélgettem - bár előrehaladott kóros csontritkulása súlyosan megviselte szervezetét az utóbbi napokban, és majdnem kétszer annyinak fest, mint amennyi idős, így is elkopogott az öltözőbe fekete botjával, aztán fel a színpadra, amit azonnal leigáztak. Szóljon most ő a zenébe oltott regényességről, a regényességbe oltott valóságról!