Nem azért írunk David Bowie utolsó lemezről, mert meghalt a Vékony Fehér Herceg. Nem is azért, mert élt, hogy tisztelegjünk az emlékének. Nem, ezekre mást írunk. Nem holmi alamizsna-cikket, kínos tiszteletadó hogyvolt!-ozást. Nem, nem, nem. Azért beszélünk, azért írunk David Bowieról, mert David Bowieról beszélni, írni KELL. Nem lehet, nem szabad figyelmen kívül hagyni, a létezés bármely síkján is tartózkodjék, ez az album pedig több dimenziós egészében válik értékessé, túl a zenei oldalán, akárcsak David Bowie alakja maga.

A 2011 óta aktív délfrank C R O W N 3 húrkurkász, 2 olajrozsdás torok és 1 sátáni dobgép alakulata... Ez utóbbitól már lapoznátok is tovább, mi? Aki ezt teszi, nem tudja, mit hagy ki...

...De úgyse tudom befogni, szóval mondom: elektromos-industrial sludge-ot, vagy villamos black metalt, kinek hogy tetszik. A Yob és a Depeche Mode szodomikus románcát egy Vampire: The Masquarade játékba illő gót nájtklub félsötét mosdójában. És egy repetitivitásában is megkapó zenei élményt, amit, miután élőben is hallottam az Agalloch előtt, annyira meggyőzött, hogy nektek is nyugodt szívvel ajánlhatom... és miután szavamat vették egy angol beszámolóra, hát azzal is megtoldom.

A Diamonds Are Forever egy rohamosan növekvő hírű 'core bagázs Cluj Napocából (vagyis: KOLOZSVÁRRÓL!), akik minden félévben valami nagyot villantanak - odahaza már jelentős közimádatnak örülnek az izzadt pincegödrökben, és olyan impozáns nevekkel koncerteztek eddig együtt, mint az Unearth, a Superbutt, a Sepultura vagy a Caliban...

ERRE MOST, TESSÉK. A Szigethívők meggyalázva érzéséért felelősséget nem vállalunk, de én még azt is ki merem jelenteni: ez a cover, amilyen primkó, olyan ütős lett!