Abban, gondolom, egyetérthetünk, hogy egy karakterszínész(nő) is lehet zseniális. Nem számít, ha nem képes bárkinek a bőrébe bújni; amíg a saját világa elég nagy mozgásteret biztosít számára és ott tudja magából, illetve az általa megformált szerepekből kihozni a maximumot, addig még csak egydimenziósnak sem bélyegezhető. Amikor azonban egy, a tőle megszokotthoz képest merőben más terepre merészkedik… nos, az amennyire izgalmas, annyira kétes kimenetelű kaland is egyben. Hogy miért ez a bevezető? Mert a zenei életben szintén megfigyelhető effajta jelenség, és a jelen írás tárgya szemléletes példát is ad is erre.

Nem azért írunk David Bowie utolsó lemezről, mert meghalt a Vékony Fehér Herceg. Nem is azért, mert élt, hogy tisztelegjünk az emlékének. Nem, ezekre mást írunk. Nem holmi alamizsna-cikket, kínos tiszteletadó hogyvolt!-ozást. Nem, nem, nem. Azért beszélünk, azért írunk David Bowieról, mert David Bowieról beszélni, írni KELL. Nem lehet, nem szabad figyelmen kívül hagyni, a létezés bármely síkján is tartózkodjék, ez az album pedig több dimenziós egészében válik értékessé, túl a zenei oldalán, akárcsak David Bowie alakja maga.