Tavaly ilyentájt egy hosszabb lélegzetvételű írásban (Bruce Dickinson fényeskedjék néktek, avagy: kit szeret a magyar rocker?) lelkes Metal Hammer vásárlóként foglalkoztam a magyar átlagrocker ízlésével.
Aki lusta elolvasni a tavalyi írást, annak röviden a lényeg. Mivel a kezdetek (értsd 1989) óta a fent említett újság lelkes olvasója vagyok nem átallottam a kezdetekig visszamenni és statisztikailag számba venni, hogy hosszú évek közönségszavazásai milyen eredményeket hoztak. A lényeg, hogy a különböző kategóriákban nyertesek sorában kis túlzással három együttesen a címben is említett Iron Maiden, Metallica és Tankcsapda hármason, valamint zenészeiken kívül vajmi keveseknek sikerül a babérokat learatniuk.
Akinek nem jutott jegy a május 14.-ei bécsi Metallica koncertre, most újból gyúrhat a pénztárcájára, ráadásul egy majdnem hazai koncertre. A Metallica hivatalos oldala szerint a banda fellép a június 19.-21. között Nickelsdorf-ban immár hagyományosan megrendezendő Nova Rock Fesztiválon június 19.-én pénteken. A hegyeshalmi határról nagyot köpni tudóknak ez már majdnem hazai pálya, de magyarországi koncertről egyenlőre még nem szól a fáma. Lassan már mi sem bírjuk követni az év első felében nagy részben Budapesten megtartandó rock/metál eseményeket. Az oldal jobb szélén kint van egy csomó koncert, de azóta a hazai koncertszervezőknek újabb fellépőket is sikerült bejelenteniük december közepe táján így most egy kis összefoglalót tartunk azokról az eseményekből amikről még nem informáltunk benneteket:
Először is aki szereti a nyálas zenéket az elmehet a finn The Rasmus koncertjére, melyet február 18-án tartanak a Dürer-kertben. A Mátyás Attilát és az F.O. System-et kedvelők február 21-én a Petőfi Csarnokban nézhetik meg a kultikus csapatot. Ugyanitt március 11-én a 2006-ban Eurovizio-s dalfesztivált nyert finn „szörnymetál” csapat a Lordi teszi tiszteletét. Március 16-án a Dürer-kertben Eagles Of Death Metal, hogy a Queens Of The Stone Age fönök Josh Homme-mal a dobok mögött azt még nem tudni. Szintén a Dürerben 21-én folk metál a megint csak finn Moonsorrow tolnácsolásában.
Nem egészen rock, de néha előkerül a gitár is Pink dalaiban, aki a Budapest Sportarénában ad koncertet március 24-én. Előtte nap ugyanitt AC/DC, úgyhogy gyors színpadbontás és építés várható. Aki darkosodni akar annak az A 38-on április 3-án a legendás The Systers Of Mercy zenél, aki pedig klasszikus heavy metálkodni szeretne az menjen a svéd Hammerfall koncertjére április 12-én a Petőfi Csarnokba.
A legnagyobb durranást – már ha igaz lesz – a végére hagytam. A last.fm honlapján hetek óta kint van a Metallica budapesti koncertje, helyszín nélkül május 25-re prognosztizálva. Cáfolatok nem igen jöttek ezzel kapcsolatban, igaz megerősítés se. Minden esetre a metallica.com még nem közli a dátumot, de nem zörög a haraszt ugye …... legalábbis remélem.
A Metallica gépezete szépen dübörög tovább. Azok után, hogy a Death Magnetic (lemezkritika: Metallica újratölt(őd)ve : Metallica - Death Magnetic) készítését óriási média felhajtás előzte meg, annak kiadása után sem csökken az érdeklődés ébren tartása. Magára valamit adó rockzenei portál naponta hoz le a Metallicával kapcsolatos híreket legyen az tényleg hírértékű, vagy egyszerűen csak bulvár. Most viszont van új videoklip is, az All Nightmare Long című nótához. Ráadásul elég ötletes és beteges ahhoz, hogy az továbbra is a Metallica legyen 2008 legnagyobb rockzenei durranása. Szóval jöjjenek robotok, paraziták és lehámló húsú, fej nélküli zombik. Na meg sok hulla.
Itt van hát a várva várt album; végérvényesen lehullt a lepel minden titokról, az óriási marketingparádéval beharangozott mű mostantól szabadon, a maga teljességében hallgatható, mustrálható, kritizálható, fikázható, kidobható, szerethető, aranykeretbe foglalható – kinek, kinek vérmérséklete és hozzáállása szerint. Azt előre elárulhatom, hogy fikázni nehéz lesz, mert a csapat a Load/Reload és a St.Anger mellékvágányáról visszakanyarodva ezúttal egy nagyszerű albumot hozott össze, ami kétségkívül vissza fogja hozni a Metallica név régi csillogását.
Mr. Hetfield és társai mostanra végképp megelégelték a Load albummal nyitott kísérletezős korszak miatti kritikákat és fanyalgásokat. Egy időre ugyan elment a kedvük a zeneszerzéstől, de végre fogták magukat, ajtót mutattak Bob Rock-nak (aki a Black Albumtól bebetonozta magát a produceri székbe) és helyette Rick Rubinnal társulva újrahallgatták a korai lemezeiket, nem titkoltan azzal a céllal, hogy megpróbálják feltámasztani a régi, sokak által elveszettnek hitt Metallica-hangzást. A kísérlet olyannyira sikeres lett, hogy nemcsak a régi Metallica hangzást kaptuk vissza, hanem annál sokkal többet. Ne felejtsük el, hogy ezek az emberek a profi ligában játszanak és igenis igényesek a munkájukra – még akkor is, ha a végproduktum néha nem is nyeri el a nagyközönség tetszését. Igen nagyot csalódtam volna, ha csak egy egyszerű önmásolást hajtanak végre.
Ilyesmiről azonban szó nincs: a Death Magnetic hangzásvilágában ott van a régi 80-as évek vége, de éppúgy ott van a mai modern metál is. Úgy nyúltak vissza a múltba, hogy közben előre is léptek. Ne higgye senki, hogy ez a lemez a régi Metallica koppintása, ez igazi modern, friss, őszinte és élvezetes rockzene a saját szájuk íze szerint értelmezve – természetesen ízig-vérig Metallica.
Rick Rubin érdekes, kicsit szokatlan felfogásban irányította a felvételeket. A mai technikai feltételek mellett a hangzást megcsinálhatták volna olyanra, hogy az embernek levigye a fejét hallgatás közben, csinálhattak volna bombasztikus dobhangzást előtérbe tolt mellkasdöngető basszussal, állat módon megdörrenő gitárokkal, csinálhatták volna az egészet monumentálisra, hogy a felfokozott várakozás végén jó nagyot durranjon. De nem ilyenre csinálták, hanem olyanra, mintha még mindig 1990-et írnánk. Lars Ulrich dobjai néha úgy szólnak, mintha kartondobozokat püfölne, Robert Trujillo basszusát pedig csak itt-ott hallani tisztán, egyéb helyeken „csak” az a döbbenetes energia sejteti ottlétét valahol a két frontgitáros mögött, amivel tolja előre a dalokat. Hetfield és Hammett gitárjai abszolút előtérben, elsőbbséget élvezve pedig tényleg a régi hőskort idézik az ember lelki szemei elé. James Hetfiled élvezetes ritmusjátéka és Kirk Hammett szólói még mindig tökéletes kombinációt alkotnak.
A dalok felépítése szintén a hőskor szellemét hozza vissza, de a mai kor igényeinek megfelelően újraértelmezve – és valójában itt van a svédcsavar az egész történetben. Ami már a tracklistára ránézve is azonnal feltűnik, hogy a tíz felvételből csak kettő darab van, ami hét perc alatti játékidővel bír. A korábbi lemezekhez képesti többlet tehát számokban, azaz percekben, másodpercekben is mérhető, de nem igazán erre gondolok, mikor azt írom, hogy több. Az igazi többlet ugyanis abban áll, hogy a Black Albumnál bevezetett, korábbi verze-refrén-verze-refrén dalszerkezet ezen a lemezen ismét kissé komplexebb lett; hosszú intrók, kemény trashes riffparádék, fogós, dallamos refrének, azután még keményebb riffelés szólókkal gazdagon díszítve, a dalok kétharmadától pedig a menetrendszerű ritmusváltás és az azt követő vadulás jellemzi a nótákat tisztességesen megírt levezetéssel. A dalok utolsó harmadában teret nyerő váltások gyakran olyan élesek, mintha egy másik dalba kezdenének. Első hallgatásra talán feleslegesnek tűnhet ekkorára nyújtani egy-egy dalt, hiszen a jammelgetés igazi színtere nem a stúdió szokott lenni, az inkább arénákba való 80 ezres közönség elé, ám később, ahogy a sodró lendületű dalok viszik magával az embert, kiderül, hogy egyáltalán nem válik unalmassá a sztori.
Az biztos, hogy a korábbi egy-egy számot kiragadó marketingkampány az érdeklődést ugyan sikeresen fenntartotta, de a lemez igazi karakteréből vajmi keveset mutatott. Ezt a 75 percet így egyhuzamban, a maga teljességében kell végighallgatni. Nem nehéz feladat, lévén, hogy a dalok lehengerlőek, a tempó sodor magával és csakhamar átragad az emberre a négy tag fantasztikus lelkesedése, amellyel ezt az albumot készítették. A bizonyítási vágy szintén végig kitűnik, de mivel abszolút izzadtságszag mentes és őszinte a dolog, egyáltalán nem zavaró, az eredmény pedig tiszteletre méltó.
Ez a lemez kétségkívül egyértelmű válasz a kétkedők utóbbi években egyre gyakrabban feltett kérdéseire, miszerint: vajon tud-e még olyan színvonalú produktumokat felmutatni a Metallica, mint fénykorában, a nyolcvanas évek végén és a 90–es évek elején? A válasz a Death Magnetic megjelenésével végérvényesen megszületett: igen, tud. Sőt ennél többet tud: múltba révedés helyett igazi, mai modern metálzenét tettek le az asztalra.
A dalokat hallgatva persze elő-elő sejlik a Master Of Puppets, a Justice... vagy a Black Album egy-egy kellemes pillanata, amely annak idején már örökre beleragadt a fejünkbe; nem lehet, nem észrevenni, de a közös emlékek felidézése csak erősítik a lemez és a régi rajongók kapcsolatát.
Dalokat nem igen lehet kiemelni, komplexitásuk miatt szavakkal nehezen is írhatók le, de annyit mondhatok, hogy mind a tíz felvétel ül a helyén, profi munka egytől egyig.
Bő lére eresztett elemezgetés helyett inkább csak pillanatképeket idéznék: a modern hatások egyik fő bizonyítéka a The End Of The Line intrója utáni ritmusváltás, melyből egy brutálisan jó, lendületes, féktelen ugrálásra késztető dallamos riffel jönnek ki (el lehet képzelni a hatását élőben) – ilyeneket lehet manapság hallani például a Volbeat albumain is. A Broken, Beat & Scarred -ben minden benne van, ami a Metallicát jelemezheti: ólomsúlyként nyomó kezdés Trujillo disszonáns basszusjátékával megtámogatva, ördögi vokál James Hetfield módra, fantasztikus ritmus-szóló összjáték és a ritmusgitárhoz szigorúan igazodó, mégis, néha kiszámíthatatlan Ulrich-féle pergetések, cinpüfölések. Az eddigi egyetlen videós dal, a The Day That Never Comes folyama kicsit a One-t idézi lassú, lírikus kezdésével, a refrén emelkedettségével és a végén az éles, villámgyors riffekket és felturbózott tempót hozó váltással. Az All Nightmare Long kezdéséről remélem, mindenkinek beugrik az Enter Sandman, de a folytatás messze nem olyan, ugyanis villámgyors trash-riffjei miatt ez biztos nem lesz a rádiók kedvence. A The Unforgiven III a lassú részek alatti pengetés remek dallamával, széles tartományokat átfogó dinamikájával és Hetfield kiváló, érzelemgazdag vokálozásával tud kellemes perceket okozni. Emlékezetes még az „instrumentális”, ének nélküli Suicide & Redemption, amelyben természetesen Hetfield és Hammett csodás gitárjátéka viszi a prímet, olyan élvezetes összjátékot bemutatva, ami után minden rockrajongó megnyalhatja mind a tíz ujját.
Úgy látszik kicsit rám is átragadhatott a kételkedők cinizmusa, mert az első néhány hallgatás alatt folyamatosan próbáltam fogást találni az anyagon, de mostanra végérvényesen meggyőztek, hogy hiába is próbálkozom. (Mentségemre szolgáljon, hogy MP3 lejátszón keresztül hallgattam először mini füldugóval és hát ugye nagy különbség van egy rendes hifi-cucc és egy füldugó között...)
Ha van is hibája az anyagnak (mert miért ne lehetne), az annyira elhanyagolható, hogy az élvezeti értékéből semmit sem von le. Végül arra jutottam, ez a lemez a belefektetett energiának, szívnek és léleknek megfelelően nem kaphat mást, csakis maximális értékelést. Kiváló munka, nálam év lemeze esélyes.
10/10
A lemez egyébként a megjelenés után on-line hallgatható a csapat weboldalán, aki még nem hallotta az alábbi linken mintát vehet:
Metallica hivatalos website, Death Magnetic online hallgatás
Alant a The Day That Never Comes kiváló klipje látható.
Újabb dal hallgatható meg teljesen legálisan és hivatalos jelleggel a szeptember 12.-én megjelenő Death Magnetic című albumról. A My Apocalipse című tétel a csapat weboldalán érhető el online Windows Media Player, Real Player és QuickTime Media formátumban is.
ui.: na, ez már jobban tetszik, mint a múltkori The Day That Never Comes... ez olyan "tök jó metallikás"...
A nap, amely sosem jön el, eljött. Hallgatható az első felvétel a szeptember 12.-én megjelenő új Metallica albumról, a Death Magnetic-ről.
A The Day That Never Comes című dalt a banda hivatalos websiteján és MySpace oldalán éritek el:
Metallica hivatalos website, The Day That Never Comes
Metallica MySpace oldal
Kicsit bíztatóbb, mint a múltkor nyilvánosságra került Cyanide koncertfelvétel (Hallgass új Metallica dalt! Itt a Cyanide felvétele az Ozzfesztről), valóban a régi Metallicát idézi, de minél többet hallok az új lemezről egyre jobban érzem az erőltetett megfelelést annak a nyomásnak, hogy mindenki a régi Metallicát várta vissza és ezért megpróbálták lemásolni korábbi önmagukat. Ami nem is lenne baj, ha kicsit természetesebben jönne belőlük. (A'sszem Larsnak megint igaza lett, aki megmondta előre, hogy még meg sem jelenik a lemez, máris mindenki fikázza, hogy milyen szar... :o) )
Publikus a Cyanide című új Metallica dal egy koncertfelvétele. A tűrhető minőségű videót az elmúlt hétvégén lezajlott texasi Ozzfeszten rögzítették. A Cyanide a szeptember 12.-én megjelenő Death Magnetic című, új lemez egyik nagy reményű dala.
Szerintem kissé (eléggé) túlcifrázták. Az első fele még hagyján, de a közepétől már ásítozni kezdtem. Félek tőle, hogy ennek a lemeznek is nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. No, de ne ítélkezzünk előre és ne legyen igazam... inkább nézzétek, hallgassátok, tessék!
(Mellesleg a csapat hivatalos websiteján megjelent egy közlemény, miszerint a Death Magnetic album kész, finished. Indulhat a CD gyártás.)
A Death Magnetic névre keresztelt új Metallica album borítójára az alábbi tracklistát fogják nyomtatni:
01. That Was Just Your Life
02. The End Of The Line
03. Broken, Beat & Scarred
04. The Day That Never Comes
05. All Nightmare Long
06. Cyanide
07. The Unforgiven III
08. The Judas Kiss
09. Suicide & Redemption
10. My Apocalypse
Az album címének bejelentése óta (Metallica : Death Magnetic - megszületett az új album címe) már publikus a borító is (lásd alább), amelynek kapcsán egyesek rögtön egy vagina nyílásra asszociáltak (valljuk be: nem alaptalanul), de amelynek lényege egy, a borító közepén elhelyezett nyitott sír és a bele helyezett koporsó volna, a körülötte lévő mágneses erőteret kirajzoló erővonalakkal (tudjátok: fizika óra, vasreszelék, stb...).
Hetfield egy interjúban a következőképpen magyarázta a lemez címét:
"Egyfajta tiszteletadásnak indult azon emberek felé, akik elbuktak ebben a rockzene bizniszben, amiben mi is benne vagyunk, mint például Layne Staley (Alice In Chains énekes, frontember - a szerk.) és még sokan mások, akik meghaltak; alapvetően mindannyian valamiféle rock and roll mártíroknak tekinthetők. És azután ebből nőtte ki magát a dolog. A halál... mint egy mágnes, néhányan vonzódnak hozzá, mások félnek tőle és taszítja őket.
A téma, hogy valamikor mindannyian meghalunk, néha túl van tárgyalva, néha meg agyon van hallgatva - ilyenkor senki nem akarja felhozni a dolgot; ez a nagy fehér elefánt a nappalinkban, aminek semmi keresnivalója nem lenne ott. De mindannyiunknak szembe kell nézni vele egyszer."
UPDATE, 2008. augusztus:
Nemrég a megjelenés időpontja is nyilvánosságra került: 2008. szeptember 12., péntek.
Death Magnetic - ez lesz a várhatóan szeptemberben megjelenő új Metallica album címe. Ehhez a hírhez egyebet nem is akarnék hozzáfűzni. Várjuk. Hajrá!
UPDATE 2008. szeptember: Metallica újratölt(őd)ve: Deat Magnetic - lemezismertető
(Rég hallottunk már a Metallicáról, gondoltam eleresztek néhány gondolatot velük kapcsolatban.) :o) 
A rövid pünkösdi szünet után ismét itt vagyunk és frissítünk!
A Metallica-val kapcsolatos hírekkel lassan tele lesz a Net és ez csak fokozódni fog, ahogy közeledik az album kiadási időpontja (ami még mindig nem ismert). Nem irigylem őket: hatalamas várakozás előzi meg az új lemezt, mindenki valami sokkal állatabb, a korai korszakot megidéző Metallica albumot vár a langymeleg St.Anger és a jó pár éves kihagyás után. Nem lehet könnyű így dolgozni.
Hogy megakarnak-e, megtudnak-e felelni ennek a várakozásnak, többek közt ez is kiderülhet a címben említett Mission-oldalra feltett hang- és képanyagokból, ahol például riffminták és felvételek hallhatók/láthatók a lemezkészítés pillanatairól.
A külföldi metal hírportálok meglehetősen komolyan veszik a bolondok napját. Legalább is nem tudom másnak betudni azt a sok blődséget, amit mostanában olvasok egyiken-másikon.
Axl Rose-ról például azt olvastam, hogy végre kitalálták, milyen koncepcióban jelentessék meg a Chinese Democracyt. Állítólag szerződést kötnek valami kinti italgyártóval, aki majd pontgyűjtő akciót indít az italok kupakja vagy címkéje segítségével. Megfelelő mennyiségű pia megvásárlása és ezzel a megfelelő számú pont összegyűjtése után az ember kap egy kódot, aminek birtokában letöltheti a lemezt a netről. Aki audio CD formátumban szeretné megkapni, annak természetesen kicsit több pontot kell összepiálnia. Na most, ha ez a hír mégis igaz, akkor Axl, elmész Te a p...ba. Ha mégsem, akkor tényleg áprilisi tréfa volt. Ha-ha! Jót röhögtünk.
A másik álhírnek tűnő hír szerint a Metallicának elege lett abból, hogy mindenki folyton csak baszogatja, meg kritizálja őket, akármit és akárhogy csinálnak, ezért úgy döntöttek, hogy inkább mégsem csinálják meg a tervezett új lemezt, mert úgyis mindenki csak fikázni fogja... és az élő fellépéseiket is lemondják. Ha-ha! Megint csak jót röhögtünk... (csak aztán nehogy mégis igaz legyen...).
Ti hogy álltok az áprilisi tréfákkal? Én állatira utálom őket!
Van nekem az a szerintem jó, a feleségem szerint, azonban ennyire pozitív jelzővel nehezen illethető szokásom, hogy minden hónap elején odaballagok az újságárushoz és kérek egy Metal Hammert. Előfizethetnék, de a hülye postás biztos összegyűrné amikor beleerőltetné a postaládámba, aztán erre meg allergiás vagyok. 'Mi a fasz? Lars átvert minket!' :)De számomra, akkor is olyannak tűnik. Nem titok, hogy Rick Rubin producer azt tanácsolta, a régi lemezeket vegyük kiindulási pontnak. Így sok időt azon albumok feelingjének újraízlelésével töltöttünk. Szóval, amikor valamilyen akadályba ütközünk, egyből azon tanakodunk, ezt 1985-ben miként oldottuk volna meg?"
