Pont a Deathcrusher turné bécsi állomásának meglátogatása után beszélgettünk hazafelé a kocsiban, ahol szóba került ez az új Nadir lemez. Hatalmas egyetértésben konstatáltuk, hogy hanyatt esés a hatványokon és persze nem csak ez, hanem az előző albumok úgyszintén. Aztán meg együtt nem értettük, hogy vajon miért nincs itthon ennek a bandának igazán közönsége, miközben számtalan nagy zenetörténelmi pillanat birtokosai. Ez körülbelül olyan rejtély, mint a piramisok két azon sarokpontja, amit kétszáznegyven méter és csak néhány százalék szintkülönbség választ el, miközben elméletileg nem ismerték a vízmértéket. Egy Nadir koncert harminc emberrel ugyanilyen érthetetlen ugyanis. Pedig ahogy említettem az új Ventum Iam Ad Finem Est című album is példátlanul nagyszerű. Crowbar-szomorú, de ugyanakkor Bolt Thrower-kegyetlen.











A Nadir tipikusan az a magyar zenekar, akik a maguk által képviselt stílusban – itt ez esetükben valamilyen death, doom, hc egyveleget jelent – kifejezetten erős lemezeket alkotnak mégis valahogy a méltatlanul alulértékelt zenekarok közé tartoznak. Szent meggyőződésem, hogyha a Nadir tagjai mondjuk Amerikában születnek már rég ezerszer többet hallottunk volna a Czetvitz Norbert gitáros és Tauszik Viktor énekes köré szerveződő viszonylag állandó felállásúnak mondható, közel 20 éves csapatról.