Amikor tavaly április végén bejelentésre került, hogy Warrel Dane (Nevermore énekes) szólózenekara mellett a seattle-i Nevermore is Vörös Attilát választotta gitárosának sokan kapták fel a fejüket. Azóta lassan egy év telt el, a Nevermore pedig március 14-én a Symphony X társaságában a PECSA-ban játszik.
RS: Lassan egy éve, hogy a Nevermore-ban játszol. Gondolom volt már idő elhinni, hogy ez nem tündérmese, hanem maga a valóság. Miben van a legnagyobb különbség a hazai és a nemzetközi színtér között és mennyire nehéz ebben a közegben érvényesülni?
Az való igaz, hogy elég sokáig tartott felfogni ami velem történt, sőt, mind a mai napig történik velem olyan, hogy egyszer csak leesik a dolog és alig merem elhinni. A legnagyobb különbség a hazai és nemzetközi színtér között az leginkább a lehetőségekben és a méretekben merül ki. Míg itthon a legnagyobb zenekarok is ”csak” hazai színtéren képesek mozgolódni, ugyanabban a huszonvalahány nagyobb klubban, művházban, illetve ugyanazokon a fesztiválokon, addig mindezt nemzetközi szinten gyakorlatilag a világ minden táján könnyebben lehet csinálni, ami azért óriási különbség, és amiről talán minden zenész igazán álmodozik. Persze volt és van is rá példa, hogy magyar zenekarok külföldön koncertezzenek, esetleg turnézzanak, ez azért sajnos mindig korlátozva lesz. A magyar anyanyelvű zenekaroknál végképp. Érvényesülni a világon bárhol nehéz feladat, komoly kihívás, ami rengeteg áldozattal jár, de közel sem gondolom lehetetlennek. Amerikában, de nagyobb európai országokban is már csak a nagy számok miatt is könnyebben odajuthat az ember a „húsos fazékhoz”, ellentétben a rettenetesen telített és zárt, piciny magyar „piachoz” képest.