Vannak azok a koncertek, amikor minden egyes zenekar érdekel. Nem sűrűn fordul nálam elő, de azért vannak ilyenek. Na ez a buli nem olyan volt!

Miről szólhat egy szombat este, ha nem a bulizásról? Arról, hogy ordítson valami zene, ahogy a csövön kifér, és te marha jól érezd magad! Találkozzál a haverokkal, ha úgy van igyatok meg egy bambit és csak szimplán élvezzétek az életet. Ilyen volt a mostani szombat este is, amikor ellátogattunk a Barba Negrába meglesni, hogy milyen is az Apey And The Pea, Blind Myself, Leander Rising trio közös turnéja. Mesélünk a tovább gömb mögött még többet.

Mindenkit, aki a cím alapján jutott el a beszámolóhoz szeretnék elkeseríteni! Ez nem bármelyik szabadon választott Kovi film utolsó jelenetének irodalmi igényességgel papírra vetett változata, úgyhogy aki erre számított, az ne is koptassa a szemét tovább a képernyővel.

Az egy főre jutó Fred Perry pólók számának aránya ugrásszerűen emelkedett szombat este az Akvárium Klub környékén. Mivel futballstadion még a kerületben sincs, így csak arra gondolhatott az egyszeri járókelő, hogy valami egészen old school buli veszi kezdetét hamarosan. És ez a titulus azt hiszem kevés zenekarnak jár ki jobban, mint a londoni Bad Manners. A SKA legendák tíz évvel ezelőtti fellépése hagyott némi rossz szájízt, és csak bízni lehetett abban, hogy az akkori események nem ismétlik önmagukat. A félelmek alaptalanok voltak, ez a tíz év úgy tűnik elegendő volt arra, hogy benőjön a fejek lágya. S bár a koncert után egy véletlen keveredés okán sikerült beszédbe elegyednem egy 50 körüli fazonnal, aki már-már bájosan számolt be pár általa lefejelt és lecipőzött emberről, a közönség 99%-a mosollyal az arcán táncolta végig a másfél órát.

Az idei év első thrash bulijának húzóneve számomra a Dr. Living Dead volt. Örök tézist erősít, miszerint a Svédország irányából érkező zenekarok ha már nem tudják feltalálni a spanyolviaszt, legalább meg tudják tölteni tartalommal. Az újragondolásukkal frissé és naprakésszé tesznek bármit, legyen az hardcore (Refused), ősrock (Graveyard), garázszene (felsorolni is nehéz) vagy éppen a diszkó (Ace of Base). A doktorok is hozott elemekből melóznak, de ez a thrash/crossover vonal a mai napig annyira garantált siker, hogy csak tökösen kell előadni, és minden egyes kikacsintás inkább süvegelendő, mint fejcsóválásra okot adó.

1992-1993 környékén lehetett, hogy kaptam egy másolt, de akkoriban jó minőségűnek számító magnókazettát egy osztálytársamtól a gimiben. Egy Aurora nevű zenekar Viszlát Iván! című anyaga volt a 90 perces kazi B oldalán. Pörgős, dögös rockzene, azonnal le is másoltam a másolatot. Rengeteget hallgattam akkoriban azon a hatezer forintos kétkazettás, rádiós és vinyl-lejátszós decken, amit a nagyszüleim (RIP) az Ausztria Lottón nyert pénzükből vettek. Majd nem sokkal ezután kaptam egy gyári Pantera kazettát, valami Far Beyond Driven volt a címe és ettől a pillanattól kezdve meg is feledkeztem a punk rockról, mert annyira elvitt másfelé ez a jófajta, acélkemény metal zúzda. (Fotók: Auróra Facebook)

Anneke van Giersbergen egy igazi jelenség. Hangja bármely általa képviselt zenei közegben tündököl, végtelenül kedves és szerény személyiségével (az az állandó mosoly!..) koncerten szembesülni pedig végképp semmihez sem fogható élmény. Olyannyira, hogy ha kivitelezhető volna, akár hangulat-és kedélyjavító szerként is lehetne szabadalmaztatni és a lehető legszélesebb körben elérhetővé tenni mindezt. Kockázatok és mellékhatások garantáltan kizárva! Persze miután üvegcsékbe kiporciózni mégsem lehet, a legjobban nyilván ezúttal is az járt, akinek megadatott a bejutás lehetősége…

Kísérletezős, formabontó, avantgárd stílusok seregszemléje. Valahogy így lehetne a legegyszerűbben összefoglalni ennek az estének a tapasztalatait – noha mindezt feldolgozni viccből sem nevezhető egyszerűnek…

Úgy látszik minden évben a február lesz mostantól erős stoner szempontból. Tavaly február ötödikén a Red Fang tépte le a fejünket a Lord Dying és a The Shrine társaságában, idén pedig a Black Tusk hajtotta ezt végre a Black Mail és a Haw illetve a Grizzly segítségével. Milyen is volt az este? Miért pont KVLT? Hajtás után mindent töviről hegyire.

Tizenegy az még sörből is sok, főleg, ha eltelt évekről beszélünk. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy az egyik leghíresebb maszkos banda, a Slipknot újra magyar földre tévedjen. A hosszú hónapok azonban elteltek és a Corey Taylor vezette zenekar leigázta (ismét) Budapestet.

Számítani lehetett rá, hogy az Ignite szombati koncertje a létező leghevesebb és szélsőségesebb reakciókat váltja ki (akárcsak Téglás Zoli bizonyos megnyilvánulásai – még ha a legjobb szándék is vezérli az embert, nyilván akkor sem jöhet be minden húzása…), csak hát sokan hajlamosak megfeledkezni az épületes világnézeti megfejtések börzéjén arról, hogy itt muzsika is van ám, méghozzá nem akármilyen. Az energiával teli Ignite nóták akusztikus áthangszereléséről pedig előre borítékolható volt, hogy tartogatni fog zenei meglepetéseket.

Pont egy év telt el a legutóbbi „negrás” dühöngés óta! Igaz, különféle ürügyekkel – Csuka gitáros születésnapja például – a 2014-es évben háromszor kerülhetett Zártosztályra a nagyérdemű. Nem rossz számadat ez egy olyan formációtól, mely egyetlen alkalomra állt össze, a 2013-as Hard Rock Farsangra. Hasonló nevű testvérlapunk szerkesztőinek kedvenc Edda felállását jelentette a Donászy, Mirkovics, Csillag, Gömöry, Pataky ötösfogat, ezt próbálták összehozni. Utóbbi két arc jelenleg is az Edda Művek zenésze, s mivel a menedzsement nem akarózott őket elengedni, helyükre Lázár Zsiga és Sipos „Mirigy” Peti került.

Soha életemben nem jártam még Fásy mulatóban, de a tegnapi Ignite koncert után, van egyfajta elképzelésem, hogy milyen is lehet az egész. Habár itt nem a mulatós zene kerül előtérbe, hanem a „hardcore”, de majdnem ugyanaz lehet a hangulata…

Úgy látszik, megöregedtem! A két nagy utazó HC minifesztivál törzsközönsége között mondhatni generációs szakadék van. Olyan 3 hónapja volt a Never Say Die Tour, ahol a főbandák (Terror, Comeback Kid, Sick to your Guns) nekem is kedvemrevalóak, viszont a 4 darab előzenekart értelmezni sem tudtam. A Terror alatt előttem ácsorgo két srác meg pont azon értetlenkedett, hogy mit akar a csávó a színpadon (mármint Scott Vogel), meg mit pörgeti magát és jártatja a száját, meg egyébként is. Na, én meg az előzenekarok muzsikáját nem tudtam értelmezni, de a közönség átlagéletkorából ítélve nem tartoztam a megszólítani kívánt korosztályhoz.

Kétség kívül: a svéd heavy metal kult-banda, mely nem Sabaton, hanem vasárnap járt hazánkban, korunk leginkább vitákat gerjesztő formációja e műfajban. A rocker-társadalom jelentős szegmense legalább olyan gáznak tartja a szép emlékű Comodore 64-es számítógép hangjaira emlékeztető billentyűfutamokkal teletűzdelt harci indulóikat, melyet terepszínű gitárokkal és furcsa hangú, LEGO-robot küllemű énekes segítségével vezetnek elő, mint a cikket indító szóviccemet.

Az irodalomórákon minden diákba belesulykolt szent és sérthetetlen műnemek egy fergeteges koncert erejéig Diablo Blvd-ra, Dragonforce-ra és Epica-ra módosultak. Kicsit elhúzódott a negyed évszázados szülinapi ünneplésem, így a gyors házhoz szállítás ellenére a Diablo Blvd már javában szaggatta a húrokat, amikor megérkeztem a Petőfi Csarnokba. Így a ruhatárat azzal a lendülettel ki is hagytam, és igyekeztem olyan közel férkőzni a színpadhoz, amennyire csak lehetett. Szerencsére még nem volt nagy a tömeg.

Úgy jött ki a lépés, hogy a fővárosból január 23-án, pénteken este Esztergom felé vettem az irányt, és ha már akkor és ott, miért is ne ugrana be az egyszerű rocker egy olyan turné állomására, ami a fővárost elkerüli. Legalábbis ebben a formában, hiszen volt a Club 202-ben egy Smici 50 jubileumi koncert, de arra anyagi okok miatt nem sikerült eljutni, meg ott amúgy is a Moby Dick volt a főzenekar. Mivel a Bloody Rootshoz headlinerként még soha nem volt szerencsém, eljött az alkalom, így az esztergomi Sportalsó felé vettem az irányt.

Hosszas várakozással telő hónapok után jött el a nap, hogy a nagyon pöpec új albummal jelentkező Obituary ismét ellátogatott hozzánk. Aztán, hogy a nagy centivágós várakozás után hogyan alakult az este? Hát a magas léchez igazított elvárásoknál is komolyabban. Sokkal komolyabban.

Kicsiny hazánk egyik jól menő autógyára a Suzuki ViaDal Crossover lemez után gondolt egyet és meg is turnéztatta ezt a csomagot. A szintén a Suzuki által szponzorált klipverseny nyertes zenekarai egytől-egyik megjelentek ezen a jó hangulatú éjszakán. Személy szerint én örülök neki, hogy ilyen zenébe fektetnek bele, inkább ezeket nyomják, mint az aktuális sztárocskákat. A koncertbeszámolóban rendhagyó módon kép helyett az autógyár által támogatott klipeket találjátok.

A tavalyi évben szerintem az összes fővárosi Kartel koncerten ott voltam, legyen az egyetemi napok vagy egyéb budapesti szórakozóhely koncerttermei. Mindig tudtam, hogy mire számítok, de mindig volt valami, ami miatt egészen más volt az aznapi koncert. Ennél a 20 éves jubileumi koncertnél viszont tudtam, hogy valami nagy durranás lesz, valami, ami miatt nem fogja elfelejteni az ember, aki ott volt. Így is lett.