Mint légy a friss ürülékre, úgy csaptam le pár hónappal ezelőtt a korlátolt számú Arch Enemy „korai madár” jegyek egyikére. Évekkel ezelőtt még Angelával szerettem volna megnézni a bandát, de mivel nem vagyok egy utazgatós típus és mindig a fővárostól jó messze léptek fel az utóbbi időben, ezekről lemaradtam. Aztán megjelent a War Eternal lemez és kétség sem fért hozzá, hogy Angela utódja igen szerencsésen lett kiválasztva Alissa White-Gluz személyében. Mindezt csak megerősítette ez a június elsejei este is.

Több éves ismeretségünk ideje alatt még sosem láttam olyan boldognak főszerkesztőnket, mint amikor közöltem vele: magánéletiekkel keveredő munkahelyi okok miatt legjobb esetben az Accept második vendégzenekarát kaphatom csak tollvégre erre a május végi, kalóztanyás metal happeningre vonatkozólag. Végre egy nem regény-folyam hosszúságú koncert-beszámoló Ricsitől - gondolhatta szegény.

A Tankcsapdát fikázni divat. Körülbelül olyan dolog, mint Ossian-ozni. De azért egyik zenekar mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Mind a kettőnek jelentős szerepe van a magyar rock történelemben, akárcsak sok másik, most éppen nem említett zenekarnak. Tegnap a Barba Negra Music Clubban lestük meg a debreceni triót, hogy egy zártkörű bulin mit is tudnak nyújtani. Hajtás után a többi. (Fotó: Réti Zsolt. A kép nem a helyszínen készült)

A rockfirkász természetszerűleg azt szeretné, ha adott cikke minél több mindenkihez eljutna, kivételesen viszont annak drukkolok, hogy ne túl sok csillagász, illetve meteorológus olvassa e sorokat. Ugyanis ezen a szerdán, ha jól (nem) láttam, amúgy sem volt Telihold, hát még mikor a fellegek is felsorakoztak az égi csatamezőn.

Vannak zenekarok, akik konzekvensen kerülik el hazánkat hosszú-hosszú ideyeah. Ha Mastodonra, Neurosisra, esetleg High On Fire-re vágysz, akkor bizony vagy utazol, vagy nem látod. Aztán vannak, akik lassan Tankcsapda mennyiségű bulival elégítik ki a rajongói igényeket: Parkway Drive, Madball, Suicidal Tendencies, vagy éppen a Bringin' It Back Fesztivál két húzóneve a Bane és a Comeback Kid. De játszhatnak ők itt akármennyit, mindkét bandának megvan a maga elkötelezett tábora, nem kis átfedéssel, ami azt eredményezte, hogy a buli napján kitehették a "megtelt" táblát.

Tulajdonképpen ez a szombati buli a Dohány utcai Roham Bárban már egy második rész volt, hiszen körülbelül pont egy éve ilyenkor zárta az AMD és a Leukémia a közös országos turnéját Pesten ebben a felállásban a két Boba bandájával közösen, ami takarja Bobafett és Bobakrome személyét, Longi Bradával és Zomblaze mesterrel kiegészülve. Az old school rap alapokra paraszt punk beleszarással hácé gitártémákat odaillesztő brigád már az előző alkalommal is jól passzolt a budapesti underground legendák vonalához és közönségéhez is. Szóval volt mit várni, egy ilyen program mindig ígéretes marad, na meg nagy ajándék is, hiszen elszóródtak már olyan információ morzsák korábban, amik arra engedtek következtetni, hogy ilyen többet akár elő se fordul.

Vannak azok a koncertek, amikor minden egyes zenekar érdekel. És vannak azok a koncertek, amikor a látni kívánt zenekar mellett nem igazán tud a többi meghirdetett esemény felvillanyozni. Na ez a buli olyan volt! Volt itt olyan banda, akit régóta meg akartam nézni, és olyan is, akit már a múltkor sem akartam megnézni, és olyan is, akikről nem is tudtam, hogy mennyire meg akartam őket nézni.

Legutóbbi két albumával minden túlzás nélkül a fénykorát idézi a Tommy Victor vezette Prong és a mai színtéren is szeretne meghatározó tényezővé válni, azaz igyekszik folyamatosan szem előtt lenni. A Songs From The Black Hole feldolgozáslemez apropójából szerveződött mostani turnéjuk is ezt bizonyítja.

Hosszú, mintegy 19 évnyi kihagyás után végre eljött a nap, amikor ismét szemtől - szemben felállásban találkozhattam a Dog Eat Dog formációval, akik a kilencvenes évek elején kihagyhatatlan nótákkal csapatták világszerte a legnagyobb színpadokon, illetve ott szóltak szaxofonnal megtámogatott ugrálós slágereik akkoriban, minden rock klubban. A zenekar 94-ben volt itt először a Biohazard társaságában, azon a bizonyos telt házas Pecsa bulin, ami akkor bennem és sok más barátomban is mély nyomott hagyott. Azóta persze volt még egy - két koncertjük itthon, most azonban úgy tíz év kihagyás után, ismét visszajöttek egy jubileumi turné keretében, hogy a KVLT - ben együtt ünnepelhessük a zenekar negyed évszázados fennállását.

A sold out-os buliknak mindig van egy fajta feelingje. Bár tudtommal ez nem lett annak kihirdetve, de így is egy erős heringkonzervre hasonlított az A38. Szóval ilyenkor a hangulat az előre borítékolható, bár mindig van pár seggarc, aki képes elrontani egy-egy ember hangulatát. Sajnos ezen az estén is jelen voltak, de ezt leszámítva egy ultra brutál jó hardcore koncerten vehettünk részt. A Sick Of It All letarolt mindent.

A klasszikus társasjátéknak számító Rizikó partikból nekem emlékül annyi maradt meg, hogy a területek felosztásánál valahogy mindig hozzám került Irkutszk-Jakutszk és Kamcsatka. Ha nem sikerült a hozzájuk leginkább passzoló feladatok valamelyikét kihúznom, akkor masszív vébékázásba folytottam bánatom, vagy éppen céltalanul gyaktam le mindenkit, hogy akkor már a szomszéd tehene is dögöljön meg! Viszont amikor a svéd Kamchatka-ról először hallottam kedvenc blogomon, beleborzongtam ebbe a ritka béna névválasztásba. Ha nem svédek, talán sosem veszem rá magam az ismerkedésre, de bitang jól döntöttem, amikor mégis beadtam a derekam.

Nem volt egyszerű ez nap sem. Harmadszorra ülök neki, hogy megírjam ide a beköszönő részt, hogy szakszerűek legyünk a "lead"-et. Az első kettő marhára nem tettszett, most meg nem tudom.. próbálkozom megfogalmazni ezt a napot. Nem egyszerű. Talán.. a cím mindent elmond. Behemoth koncerten voltunk!

2009 júniusa óta pokoli hosszú 6 év telt el, akkor volt szerencsém először látni a legendás kaliforniai Social Distortion-t. Kisebb-nagyobb megszakításokkal csak másolt kazettán, illetve cd-n hallgattam munkásságukat, de a 2004-es Sex, Love and Rock 'n' Roll-lal akkora visszatérést produkáltak, hogy onnantól totálisan elkötelezett rajongóvá váltam. Sajnos, vagy hála Istennek Mike Nessék vígan elvannak az Államokban, nagyon ritkán járnak át a mi kontinensünkre látogatóba, így egy Social buli igazi kuriózumnak számít. A 2009-es Arénás bulit már sikerült elkapnom, így azóta epekedve vártam a viszontlátást, mert iszonyatosan alap őket élőben látni így amint kiderült, hogy ismét eljönnek legalább Bécsig, nem volt kérdés, hogy ott a helyem. Azért jó lenne, ha a hazai szervezők is látnának potenciált az ilyen alap bandákban, mert ha Gasometer méretű hely híján is vagyunk, azért szerintem egy Hajót simán csurig raknának.

A Sonic Rise tipikusan az a zenekar, akiket imádok, de egyszerűen mindig akkor játszanak Budapesten, amikor A; másik, külföldi banda bulija is van, B; Amikor dolgozom. Na, végre eljött az a pont az életemben, hogy Husztiék akkor vették uralmukba az egykori Vörös Lyuk színpadát, amikor végre volt szabadidőm. Nem is volt kérdés, hogy a pénteki hajtás után, irány a KVLT!

Amikor a tavalyi Anathema koncert beszámolóját így zártam: „Srácok, imádtam, de legközelebb kicsit többet, ritmusosabbat!”, nem hittem volna, hogy ilyen hamar és ilyen tömény választ kapunk a Distant Satellites turné lebegésére.

Kicsit furcsa, ha egy effajta „utazó cirkusz” tagjai úgy döntenek, még az ünnepeket sem családi körben, hanem turnézással töltik, de konkurenciájuk Húsvét vasárnap nem volt, az biztos. Sajnos én viszont ünnepeltem, s a nagypénteki „böjtöt” (vagyis az az alibi önmegtartóztatást, amit annak hívok) követő Nagy Zabálás megtette gyomromra való hatását. Egy példát sem tudnék idézni, hogy bármi miatt metal koncertet blicceltem volna, így, ha az utolsó utáni pillanatban is, de mégis útnak indultam. (Fotók: Réti Zsolt)

Két patinás név így együtt a tengerentúlról. Az egyik a közelmúltban támadt fel és a huszonnégy évvel ezelőtt elmaradt budapesti fellépés után jött el valóra váltani azok álmait, akik a 80-as években kezdték a szocializálódást az igazán súlyos zenéken, a másik pedig a kitartás és állhatatosság mintaképeként rendre ezt teszi, amikor alkalmunk nyílik élőben látni.

Amikor az ember úgy jön el minőségi metal muzsikával megtöltött kerek két óra után, hogy kapásból eszébe jut az autó felé menet legalább tíz nóta, amit még szívesen meg bírt volna hallgatni, az csalhatatlan jele egy remekül sikerült koncertnek. Ebben volt része a szép számban összegyűlt közönségnek ezen a kicsit hűvös, kora tavaszi márciusi estén az Iron Maidnem előadásában.

Két éve napokig évődtem, hogy nem sikerült az akkori Devin Townsend koncertre eljutni, amikor a Fear Factory-val együtt szántották fel a Hajó színpadát. A mostani alkalmat semmiképpen nem akartam elmulasztani, ezért gyakorlatilag fél éve, mióta kiderült az őrült/zseni kanadai mágus újra nálunk teszi tiszteletét, ezt a napot várom koncert szempontból, az év koncertje címet simán oda is adtam neki volna látatlanban. Ha maga az, hogy a Ziltoid kapitány jön meghódítani minket, senkiházi Földlakókat, nem lenne elég, az este másik nagy attrakciója a Periphery volt. Aki ezt a djent/progmetál világot szereti, sok mindent nem kell mondani. Ők a színtér zászlóshajója. Mindketten új és persze zseniális albumukat jöttek megmutatni élőben.

Egy-két ital, késésben vagyunk, ott egy taxi az Andrássyn, bömböl benne a techno, 40 körüli fazon, totál szétesve, vezetőülésétől nem férek be, szarik rá, én is. Száguldunk a városban, Levi feelingem van. 3 perc múlva már a lifttel megyünk fel, épp időben. Dope Calypsoék kezdik az estét. Farewell to the Fairy, Goodbye to the Ghost lemezük borítója etalon, felállásuk basszustalan, rutinból hozzák, kurva jó hangulata van az egésznek. Közönség figyel, nem lézeng, álló ováció! Semmi új, inkább AHOGY elő van vezetve, abban van a buké. Figyelem megragadva, radarra felkerült. Garázspunkba nem kell szitár, nincs is. Kell még 10-15 koncert nekik, és egy kis felszabadultság. Program végignézve, reverendás előtt kereszt vetve! Új lemezhez sok sikert, irány digólend!