[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 15.,  péntek,  21:30 | Sex Pistols]

Megmondom én őszintén, hogy nem vagyok nagy híve a punk zenének. Nekem kicsit minimalista zene és sosem tudtam eldönteni, hogy aki ebben a műfajban befut az mennyivel játszik különb zenét annál aki semmire sem viszi. Mindettől függetlenül a Sex Pistols azért vitte valamire.

Minden 1975 nyarán kezdődött. Akkor egy ideig Swankers néven futottak, nevüket azonban hamarosan Sex Pistols-á változtatták. A kompromittáló felállás a következő volt: Steve Jones (gitár), Paul Cook (dob), Glen Mattlock (basszus), Johhny Rotten (ének).

A zenekar az EMI Records-al kötött szerződést és itt jelent meg az első albumuk. “Anarchy In The UK” címmel. A kiváló kezdés ellenére hamarosan kirúgta őket az Emi Records, mégpedig a közönség felháborodása indokával. 1977 februárjárában Matlock-ot felváltotta a punk karikatúra Sid Vicious. A következő hónapban a banda szerződést kötött a Buckingham Palota hatáskörén kívül eső A&M Records-al. Egy héttel később a kiadó azonban mégis visszalépett a szerződéstől.

Miután a zenekar -vonakodva bár -, de aláírt a Virgin Records-nál, kiadták a “God Save the Queen”-t. A single kiadása egybeesett a királynő uralkodásának 25 éves jubileumával. Egészen az New Music Express Chart első helyéig jutott ez a szám. Aztán nagyot taroltak mind a “Hollyday in the Sun” című nótával, mind pedig a “Never mind the Bollocks – Here is Sex Pistols” című albummal. Az zűrös amerikai turné már eléggé feszültté tette a hangulatot az együttes berkein belül. '78 elején, Rotten bejelentette, hogy a San Francisco-beli fellépés után távozik. Majd a társaság Rióba utazott, hogy együtt filmezzék őket a nagy angliai vonatrablás egyik résztvevőjével Ronnie Biggs-sel. Vicious, heroin függősége miatt azonban nem tudott elutazni.

A 'The Great Rock 'n' Roll” című film tovább erősítette az együttes mítoszát. 1978 október 12-én Sid barátnőjét Nancy Spungen-t holtan találták hotelszobájában és Vicious-t pedig gyilkossággal vádolták. Óvadék ellenében szabadlábra helyezték, 1979. február 2-án érte a halál álmában, heroin túladagolás következtében. A Virgin Records a balhék ellenére folytatta a rendszertelen Pistols munka darabok kiadását.

A kaotikus történet a Legfelsőbb Bíróságon ért véget egy évtizeddel később, amikor is a taláros testület Rotten és a korábbi ex-Pistolos haverja javára anyagi jóvátételt ítélt meg a korábbi menedzserük kárára. 1996-ban az eredeti tagok ismét összeálltak és turnéztak, de végül bevallottak csak azért álltak össze, mert eléggé megcsappant a bankszámlájuk. A húszéves fennállást ünneplő 1996-os meglepetésszerű újjáalakulás és koncertsorozat (Sid helyén a korábbi basszusgitárossal, Glen Matlockkal) a mocskos anyagiakról szólt, de legalább bevallották a turné és a koncertlemez címében ( Filthy Lucre Live -1996), Julien Temple 2000-es Pistols dokumentum-filmjéhez pedig egy dupla album tartozott, amin rajta volt majdnem a teljes életmű.

A God Save The Queen 1977-ben az akkor huszonöt éve uralkodó királynőt "ünnepelte", a mostani Jubilee válogatáslemez már a legendás Pistols-kislemez huszonötödik évfordulóját köszönti. A Johnny Rottennel készült négy klasszikus kislemez sláger ( Anarchy In The UK, God Save The Queen, Pretty Vacant, Holidays In The Sun ) után jönnek sorban a Temple rendezte, de McLaren irányította The Great Rock'n'Roll Swindle című film zeneanyagából kimásolt dupla A-oldalas kislemezek, már Rotten nélkül: a "nagy vonatrabló" Ronnie Biggsszel felvett No One Is Innocent, Sid Vicious csúcspillanata a My Way ben, a gyengébb feldolgozások (két Eddie Cochran-rockabilly Sid előadásában és a tradicionális Friggin' In The Riggin' vicce), két esetlenebb Cook/Jones-szerzemény (érdekesség, hogy a Silly Thing et az itt is szereplő kislemez változatban a gitáros Steve Jones énekelte, pedig a filmzenealbumon a dobos Paul Cook előadásában hallhattuk), aztán a film főcímdala, melyet Ten Pole Tudor és egy seregnyi névtelen ifjonc énekelt fel, majd a Stepping Stone című Monkees-dal Rottennel készült '76-os demófelvétele, melyet a film számára tisztított meg Jones, aki amúgy is sokat dolgozott a stúdióban, például a zenei analfabéta Sid helyett, basszusgitáron. A végére odatették a Pretty Vacant 1996-os koncertverzióját és - már csak azért is - az EMI című 1977-es gúnydalt, hogy mindegyik EMI-os lemezen rajta legyen (ezt a számot annak idején a Virgin kiadónál rögzítették, de azt később az EMI megvette, így a felvétel joga végül a dalban szidott mamutkiadóhoz került). A Jubilee CD-re rákerült még a zenekar három klipje.

2008-ban valószínűleg a bankszámlák újbóli erőteljes apadásának hatására, megint koncertezik a banda. Pé barátunk NovaRock-os beszámolójában nagypapás tempójú produkciónak nevezte a banda koncertjét. A Szigeten erről, vagy az ellenkezőjéről meggyőződhet az aki végignézi koncertjüket.

Köszönet Gergő Sex Pistols oldalának a biográfiáért.

 Sex Pistols : God Save The Queen (ezért ez klasszikus...)

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 15.,  péntek,  21:30 | Sex Pistols]

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 13.,  szerda,  21:30 | The Kooks]

FIGYELEM! Kiemelt ajánlat!

Indie rock zenekarokkal azt hiszem, most már tényleg tömve a padlás, hiszen a brit szigetország úgy ontja az indiegroupokat magából, mintha ők lennének Nagy-Britannia fő exportcikke és eladásaiktól függne a brit gazdaság egyensúlyi helyzete.

Az indie rock - jelenségről egyébként mindig Seattle és a grunge története jut eszembe... vajon mikorra fog lecsengeni a nagy lelkesedés? - értem ezalatt a zenész és a közönség oldalt egyaránt. Az a baj, hogy kezd kialakulni bennem egy reflex-szerű védekezés az indiecsapatokkal szemben: hajlamos vagyok igencsak félvállról venni, ha egy újabb 18-20 éves suttyókból álló csapatot köp ki magából a brit szigetvilág; gondolván, hogy úgysem tudnak olyat mutatni, amit már ne hallottam volna az előző 237 pályatárstól.
 
Amikor a The Kooks idén áprilisban megjelent Konk című új lemezét először tettem be a lejátszóba (mert azért mégiscsak illene írni róla valamit, ha már a kezem ügyébe akadt), körülbelül a fentebb ecsetelt hozzáállással indultam neki a feladatnak. Azt azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy a feleségem egyből mennyire ráizgult a lemezre. Csillógó szemmel, lelkesen érdeklődött, hogy honnét szereztem a cuccot, mert Ő bizony már rég nem hallott ilyen jó lemezt. Én pedig, aki akkor még nem akartam előbújni az indie zenekarok ellen emelt védősáncaim mögül, csak csodálkoztam: ezek a "tingli-tangli dallamok" hogy lehetnek ilyen hatással az emberekre? 
 
Merthogy közben, láttam azt is, hogy ez a 2004-ben, egy brightoni modern zenei iskola hallgatóiból összeálló négyes az elmúlt négy év alatt valamiért akkora sztárcsapattá vált, hogy például rögtön a Sziget Nagyszínpadát kellett nekik felajánlani ahhoz, hogy 2008-ban eljöjjenek Magyarországra. Már az első lemezüket (Inside In - Inside Out, 2006) követően még talán a Coldplayt is megszégyenítő sebességgel kúsztak fel a slágerlistákra és azóta onnét le sem jöttek igazán. Királyok lettek huszonévesen. Elhatároztam hát, hogy egy életem, egy halálom, közelebb merészkedem és megfejtem a titkot: mit tudhatnak Ők, amit a többi "brit indián" többsége nem?
 
Nos, második, legfrisseb művüket figyelmesebben végighallgatva meg kell állapítsam, hogy a sikerek mögött álló titkos recept tulajdonképpen nem is titkos, sőt ősidők óta ismert, ámbár hatékony alkalmazása csak keveseknek sikerül. A The Kooks zenéjének átütő ereje annak a félelmetesen tiszta, őszinte, szívből jövő játéknak köszönhető, amely eddig kiadott minden hanganyagukon megnyilvánul. Nincsenek itt különleges, extrém megoldások; ezek a fiúk nem csinálnak egyebet, csak ZENÉLNEK - igen, így nagybetűvel írva. Minden egyes lemezre pakolt hangban ott van minden, ami érezhetően egyenesen a bensőjükből árad: a zene szeretete, az élet szeretete, az őszinteség, a tiszta érzelmek minden dimenziója megvan itt (na jó, fő téma a szerelem, dehát nézd meg a korukat, te sem éreztél másként huszonévesen) és mindezek átadásához társul még a kiváló hangszeres tudás, a tehetség. Ez minden csupán, ami az embereket a The Kooks lábai elé kényszeríti. Rockzenével vagy egyáltalán bármiféle zenével sokan próbálkoztak, próbálkoznak a világban, de nagyon-nagyon kevés azon zenekarok száma, akik a zenélést ennyire zsigeri módon, ilyen őszinte és mély átéléssel, ennyire hitelesen képesek csinálni. A The Kooks minden kétséget kizárólag benne van ebben a szűk elitben és ez teljességgel magyarázatot ad arra, hogy rövidke pályafutásuk ellenére hogy lehetnek máris, ilyen rövid idő alatt szupergroup kategória. 
 
Lemezük első figyelmesebb meghallgatása során engem is kapásból meggyőztek arról, hogy bármilyen furcsa és hihetetlen, de igenis helyük van a Sziget Nagyszínpadán. Olyan régi klasszikus rockzenekarok jutottak eszembe miközben hallgattam őket, mint például a The Who, akik szintén nem csináltak semmi forradalmi dolgot zeneileg, de amit csináltak, azt olyan hitelességgel és akkora szívvel csinálták, hogy még most, sok-sok évvel működésük befejezése után is milliók és milliók bálványai. A The Kooks is ezen nagy elődök nyomdokain halad és a legjobb úton vannak ahhoz, hogy már huszonévesen örökre beírják magukat a rocktörténelem nagykönyvébe. Zenéjük hallgatása közben az egyszerűnek hangzó, de nagy műgonddal megtervezett és kivitelezett, fülbemászó dallamok és a könnyed, de óriási átéléssel énekelt szövegek észrevehetlenül vésik be magukat az ember fejébe. A dalok egyéniségéhez nagyban hozzájárul Luke Pritchard énekes-gitáros érdekes-bájos echte brightoni kiejtése (amelyre a Konk lemezen talán még rá is játszik), amely különös módon fűszerezi meg az egyébként is nagyrészt általa szerzett dalokat.

Meghajtom tehát fejem a tehetség előtt, így nem is tudok mást tanácsolni, mint azt, hogy aki csak teheti, nézze meg Luke Pritchardot (ének-gitár), Hugh Harrist (gitár), Paul Garredet (dobok) és Dan Logant (basszer) a Szigeten augusztus 13.-án, a szerdai napon. Gyanítom, rajongókból nem lesz hiány, de ha valakinek eddig kimaradtak volna, feltétlenül érdemes megismerkedni velük. Persze, annak aki a mondjuk az ETHS vagy a Sabaton koncert  után téved arra a Hammerworld környékéről, alighanem elviselhetetlenül éles lesz a stílusbeli kontraszt.
 
Minden esetre, ha tudtok még kicsit is bizni az indie-ben, melegen ajánlom a The Kooks lemezeket elmélyült tanulmányozás céljából. Garantálom, hogy felüdülésben lesz részetek, mert ők azon kevés számú indie zenekar egyike, akik képesek színt vinni az indie rock mára már kissé elcsépelt és unalomba hajló világába. Kellemes szórakozást, élvezzétek a ZENÉT!
 

The Kooks : Shine On
 

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 13.,  szerda,  21:30 | The Kooks]

 [ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 16.,  szombat,  21:30 | R.E.M.]

FIGYELEM! Kiemelt ajánlat!

A zenekart 1980-ban Athensban (Georgia) alapította Michael Stipe – ének, Bill Berry – dob, Peter Buck – gitár és Mike Mills – basszusgitár.

Michael Stipe művészeti iskolába járt, és a punkzenéért rajongott. Peter Buck igazi fanatikus lemezgyűjtő (több mint 10 000 darabos bakelitgyűjteménye van), minden érdekli: klasszikus zene, punk, free jazz stb. Hasonló ízlésük hozta őket össze, egy közös baráton keresztül pedig megismerték Berryt és Millst.

Amatőr körülmények között, garázsban kezdtek el játszani, eleinte feldolgozásokat, Twisted Kites néven. Az R.E.M. név (a Rapid Eye Movement, az alvás egyik fázisának tudományos rövidítése) állítólag a szótár véletlenszerű felcsapásával keletkezett.

Első kislemezük, a Radio Free Europe 1981-ben jelent meg mindössze ezer példányban, de a kezdő együttes bekerült a Village Voice év végi összesítésébe is. Az 1982-es jött az első lemez a Chronic Town, amelyet a Rolling Stone című, rocklap az év lemezévé választott. A következő évek lemezei már az eladási listákon a 40-edik hely környékére kapaszkodtak, így az együttes a college rock egyik legfontosabb képviselőjévé lépett elő.

1988-ban jelent meg a Green, az első lemezük, amelyet már nagykiadó adott ki. Bár Amerikában szokás szerint ez is szép sikereket ért el, hazánkban a Shiny Happy People című sláger ismertette meg az emberekkel az együttes nevét. A tőlük szokatlan, könnyed, vidám dal az 1991-es Out of Time-ról származott, csakúgy, mint a Losing My Religion. A szomorú és szépséges Everybody Hurts már a lassabb, akusztikusabb hangvételű 1992-es Automatic for the People-ön hallható, de még tizenkét év után is viszonylag gyakran látható a klipje bármelyik zenetévén. Az R.E.M. legnagyobb korszakát az előzőknél rockosabb, harapósabb lemez, a Monster zárta le (1994).

Azóta kiadtak négy albumot, összesen meg tizennégyet (hármat már Bill Berry kilépése után, aki a Monster turnéján agyvérzést kapott, és kilépett a zenekarból); voltak nagy slágereik, rendre nagy példányszámú eladásokat produkáltak, de valahogy kiestek a képből nekem is, meg egy kicsit mindenkinek. Új, Accelerate című lemezük azonban vissza fogja repíteni őket a  köztudatba, mert jól sikerült, rockos alkotás. Az idei Sziget Fesztivál kétségtelenül legnagyobb durranása az R.E.M. koncertje lesz augusztus 16.-án, szombaton 21:30-kor a Nagyszínpadon.

 R.E.M. : Stand

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 16.,  szombat,  21:30 | R.E.M.]

Linkajánló:

R.E.M. hivatalos website

Mi, a Rock STATION blog szerkesztői szeretjük a gitárt. Főleg az elektromos gitárt. Feltételezem, olvasóink is szeretik a gitárt. A logónk is gitár. Az elektromos gitár, mint hangszer többek között a rockzene védjegye immár sok-sok év óta. Azt hiszem, abban egyet értünk: csodálatos hangszer. Millió válfaja, típusa van, ráadásul a modern technika sokféle kiegészítőt is kínál most már hozzájuk, ennek köszönhetően a hangzás széles spektrumon variálható. Egyszerűen megunhatatlan.

Szóval kedves nekünk a gitár. Rajongói többsége nyilván nem szakértője ennek a hangszernek (ahogy én sem), csupán csak a hangját szeretik, a jó kis riffek nyújtotta feelinget. Kevesebben vannak, de bizonyára vannak jócskán, akiknek az érdeklődése mélyebb szintre hatol. Elsősorban nekik, de igazából minden rockrajongónak érdekes lehet az a dokumentumfilm, amit idén szeptemberben fognak bemutatni a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon.

A dokumentumfilm Jimmy Page (LED ZEPPELIN), The Edge (U2) és Jack White (The White Stripes) gitárosok segítségével mutatja be az elektromos gitárt, mint hangszert és kezelésének művészetét. A film címe: It Might Get Loud, rendezője Davis Guggenheim, akinek legutóbbi dokumentumfilmjét (An Inconvenient Truth - Al Gore) Oscar-díjjal jutalmazták.

A film  tehát az elektromos gitár történetét mutatja be a fentebb megnevezett gitárosok szemüvegén keresztül. Nem mellékesen bemutatja eme neves zenészek karrierjét és stílusát is. A három zenész a gitározás történetének három különböző korszakát reprezentálja, hiszen Page a 70-es évek, The Edge a 80-as és 90-es évek, White pedig a 2000 utáni évek jellegzetességeiről tud meséni.

A filmet Londonban, Dublinban, Nashvilleben és Los Angelesben forgatták. Azt sajnos nem lehet még tudni, hogy mikortól fogják bemutatni a mozikban.
 

A Los Angeles-i együttes Cannibal Killers Live című koncert-videója október 7-én jelenik meg, amely az első ilyen kiadvány az együttes életében.

A dvd-re egy tavaly nyári buli felvétele került, a legutóbbi Static-X stúdióalbum, a Cannibal megjelenését követő észak-amerikai turnéról. A 17 dalból álló műsor a banda teljes 14 éves pályafutásából válogat. Emellett egy komplett videóklip gyűjtemény is helyet kapott a különleges csomagban, a valaha készült összes Static-X klippel, plusz egy audio cd a koncert hanganyagából.

A limitált kiadás egy bónusz dvd-t is tartalmaz, a banda egy 1997-es fellépését, amit a híres hollywoodi Whiskey A Go-Go klubban rögzítettek két évvel a debütáló Wisconsin Death Trip album megjelenése előtt. A Static-X egyébként ősszel stúdióba vonul, hogy 2009-re elkészítsék hatodik nagylemezüket.

"Cannibal Killers Live" CD/DVD számlista:

01. Cannibal
02. Dirthouse
03. Sh** In A Bag
04. I'm With Stupid
05. Bled For Days
06. No Submission
07. Behemoth
08. Destroy All
09. Cold
10. Black And White
11. Destroyer
12. The Enemy
13. The Trance Is The Motion
14. This Is Not
15. Love Dump
16. Push It
17. Get To The Gone

Static-X : Dirthouse

A budapesti Korog úgy három-négy évente jelentkezik új kiadvánnyal. Mumus című lemezükön új torok szerepel M. K. Atorz személyében aki az azóta a Mayhem-be távozott Csihar Attilát váltotta. A torok szót most a szó szoros értelmében tessék venni, mert itt olyan mélyről jövő torokhangok hagyják el a derék hörgő hangképző szervét, hogy bármelyik death/black banda megirigyelhetné.

A felvétel 2007-ben készült az érdi Bakery Stúdióban és nagyon dinamikusan szól. A hangmérnök Varga 'Pici' Zoltán és Bodnár 'Bogyó' Péter volt. A zenét és szöveget a Korog írta. Szólóval közreműködött a Primeslime című számban Keszei 'Buborék' Krisztián, illetve a Small Pieces című számban Varga 'Pici' Zoltán, hogy a hivatalos promó anyagból idézzünk.

A Korog zenéje igazából nehezen bekategorizálható, de aki mondja, hogy egyáltalán nem bekategorizálható, az téved. Van itt Voivod, Static-X és még sok más hatás, mégis tök egyedi amit művelnek. Ahogy ők nevezik ez growl'n'roll. Tört, groovos ütemek, igazából pár nóta még majdnem táncolható ritmusokkal is rendelkezik. Kellő súly, de nem sziklakeménység a hangszeres szekcióban. Ezek után viszont a nyitó Password: Circus-nál az ember aki a zenekart nem ismeri egyből hátrahőköl az ének (?) hang hallatán.

Azt mondom egy darabig jól működik a dolog. Igazából a lemez is pont abban a hosszban – harmincnyolc perc – íródott amikor még nem hat a nyolcadik szám körül önismétlőnek a dolog. Viszont egy picit a közepétől unalmas tud lenni, nehéz a végéig bírni ezt a folyamatos lávaként hömpölygő zenei masszát.

A fiúk ráadásul a húzósabb (értsd jobb) nótákat a lemez elejére helyezték. Ilyen a már említett nyitó, remek szólójával. A hangszeres megoldásaiban kissé Voivod-os kettes Small Pieces. A groove istenség Try Catch Finally, a szaggatott Kill escargot!, az ugrálós Encounter The Bogeyman, vagy a táncoslábú Testing The Grave.

A hangszeresek (Ágoston Péter gitár, Nagy Gábor – gitár, Sebestyén Balázs – basszus, Lukács Dávid - dob) pontosan és húzósan játszanak, öröm hallgatni. Az egyetlen pici negatívumot a torokban érzem. És itt nem arra gondolok, hogy nem hörög elég meggyőzően, hanem arra, hogy egy picit változatosabb énektémákkal - urambocsá néhol pici dallamfoszlány feltűnésével – talán nem lenne ilyen monoton az egész.

Mindettől függetlenül a Korog külföldön is üde színfolt lehetne a zenei palettán, idehaza pedig egyértelműen az is. A lemez hallgatóbarát – 1700 forintos – ára pedig elég ösztönző lehet bárkinek, hogy megismerkedjen velük.
 
8/10  

Hivatalos klip nincs, de itt egy viszonylag rendben lévő koncertfelvétel a Spidersphere dallal, amely megtalálható ezen a lemezen. Enjoy!
 

Chris Cornell (ex Soundgarden, ex-Audioslave) Timbaland-dal a jelenlegi legnagyobb pop producerrel készíti új lemezét, aki korábban olyan popsztárokkal dolgozott együtt, mint Madonna, Justin Timberlake, vagy Nelly Furtado. Korábban már kiszivárgott egy pár másodperces dalrészlet, ami alapján rosszat lehetett sejteni, de ennyire gagyira azért én sem számítottam. Cornell MySpace oldalán bele lehet hallgatni az új lemezbe (csak erős idegzetűeknek). Nyugodj békében Chris!

A karrieráttekintő Over The Madness dokumentumfilm után újabb dvd-vel lepte meg a rajongókat a gótikus metál stílusteremtő angol csapata.  Ráadásul mindjárt duplával. A 2007-es In Requiem lemez turnéját megörökítő dvd hiánypótló, már ami a zenekari diszkográfiát illeti.

A londoni Koko klubban felvett valamivel több, mint másfél órás felvétel azt hiszem minden rajongó igényét kielégíti, de talán több is ennél.  Nagy körítés nincs itt, pár éles kék és lila fényt árasztó lámpa, puritán megközelítés, három-négy kamerabeállítás, oszt ennyi. Őt zenész van, abból viszont a legkiválóbb fajta, a középen a mikrofonba kapaszkodó Nick Holmes-szal és a két gitáristen Greg Mackintosh és Aaron Aedy-vel az élen, akik a színpad két szélén nyomják a headbang-et. Ha Mackintosh-t amúgy az ember nem ismerné képről, csak gondolhatja, hogy a színpad bal szélén ő az, mert hosszú fekete hajától nem is látszik az arca. Aedy pedig fáradhatatlanul rázza kopasz fejét; hogy nem áll be a nyaka a koncert végéig! Steve Edmondson basszer koncert közben megtett méterei alulról súrolják a tízet – a többieké összesen se sokkal többet -, de precízen tolja csakúgy, mint az egyszálbelű Jeff Singer a dobcucc mögött, aki észrevétlenül mégis hihetetlenül húzósan üt.

A Paradise Lost-ot azonban nem azért szeretjük, mert feltúrják a színpadot, hanem azért mert egy kifejezetten egyedi sötét, mégis könnyen befogadható zenei világgal rendelkeznek. A Draconian Times után kis híján beleálltak a földbe a zenei kísérletezéseknek következtében, de koncerten az ebből az időszakból játszott számok is ülnek. Aki látatlanban (hallatlanban) azt hiszi, hogy ebből az időszakból kevés szám van itt azt meglepésként érheti, hogy ez biza nem így van (Erased, Grey, Mouth, Red Shift, One Second), de mint mondtam koncerten jó a dolog, még a Host albumos So Much Is Lost is kiváló.

Az első lemez kivételével mindegyikről játszanak; a sampleres, billentyűs, női énekes részeket cd-ről tolják alájuk, ami némileg furcsa hatást eredményez, de kétségtelenül költségtakarékos. 

A koncerten azért az is megkapja a magáét aki a kilencvenes évek elejére és közepére esküszik. A koncert közepén szinte egymás után eljátszott Pity The Sadness, Forever Failure, Once Solemn, As I Die, Embers Fire, Eternal, True Belief maga a gothic mennyország. Van meglepetés is: a track listán nem szereplő utolsónak játszott Isolate. 
 
A második korong rejti az extrákat: koncert utáni interjúk rajongókkal és a zenekar tagjaival, egy Lost In Europe című közel 30 perces turnéfilm, valamint az In Requiemről a The Enemy és a Praise Lamented Shade videoklipje; ráadásnak pedig a nemrégiben kiadott Over The Madness című dokumentumfilm előzetese található meg itt.

Kétség ne legyen felőle: a Paradise Lost ugyanúgy a rocktörténelem része, mint a Metallica, az Iron Maiden, a Scorpions, a Judas Priest vagy még hosszan sorolhatnám, csak nekik jóval kisebb szelet jutott a tortából. Azt pedig, hogy ez az állítás igaz ez a DVD tökéletesen prezentálja.

10/10
 

Ízelítő a lemezről: The Enemy, Paradis Lost - live!

Olvassátok el a júniusi Zöld Pardon-béli koncert beszámolóját is: Hakni a kertben és angol hidegvér : Paradise Lost, Zöld Pardon - beszámoló