...és még sokan mások.

 [ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 17.,  vasárnap,  21:30 | The Killers]

Ezzel a cikkel tulajdonképpen a végére értünk a Sziget fellépőkről indított sorozatunknak. Azt hiszem, ha végignézünk a húsz főcímen, egy meglehetősen vegyes és változatos felhozatal tárul a szemünk elé és még páran ki is maradtak a listából és természetesen elsősorban a külföldi bandákra koncentráltunk feltételezve, hogy a hazai nevek alapján mindenki tudja, hogy mire számíthat. Azért pár szót ejtek majd még róluk is, de előtte még egy nagyszínpados fellépőt vegyünk szemügyre közelebbről. Ők pedig a The Killers.

Talán nem csak én hiányolom a Nagyszínpadról a kicsit keményebb hangvételű rockzenekarokat. Vagy rétegzenének nem is kell Nagyszínpad? Remélük a Hammerworld programja azért sokakat kárpótol majd. Ok, Iron Maiden, nulladik napon, tényleg nagy dolog. De azután anélkül, hogy az alábbi neveket lebecsülném: R.E.M., The Kooks és melléjük még gyorsan a végén becsúszó szereléssel megérkezett a The Killers is. Ez minden idénre? (Az ember mindig elégedetlen...) Nem sok ez egy kicsit az indie muzsikából? Jaj, már megint itt tartok... az indie meg én, pedig a The Kooks-ot nemrég dícsértem meg, de hogy mire jó mellettük még egy The Killers is, azt már végleg nem értem, főleg annak tükrében, hogy a csapat az utóbbi években mintha egy kicsit visszaesett volna a 2004-es debüt album, a Hot Fuss utáni lendületből.

A nagysikerű, 2004-es lemezt két évre rá, 2006-ban követte a Sam's Town, ami az előzőnek valami halvány árnyéka volt csak. Igaz, az eladásokon ez nem látszott, mert még vitte a csapatot előre a Hot Fuss sikere. A Hot Fuss valóban egy jól sikerült darab volt akkoriban, magam is sokat hallgattam, de ma újrahallgatva azt kell mondjam, az a lemez egyszerűen nem állta ki az idő próbáját. Akkor sikerült meglovagolni egy népszerű hullámot és sikerült néhány jó nótát írni, de azóta mintha elfelejtettek volna dalokat írni, valahogy nem sikerül kellő életet vinni ebbe az egyébként meglehetősen elcsépelt és agyonjátszott, agyonsztárolt indie stílusba.

Minden esetre a következő évben ismét kiadtak egy anyagot, egy válogatást (hát igen, végül is egy tavaly öt éve létező csapatnak már illik válogatást csinálnia, akkor is, ha csak két lemezük van...), igaz becsületükre váljék, hogy az ismert számok mellé felpakoltak néhány ritkaságot, nem publikált felvételeket. Szóval csupán csak az a bajom, hogy nem érzem már a lendületet ebben a csapatban, akik egyébként - ne tévesszen meg senkit a stílus - nem brit, hanem amerikai származásúak; a The Killers 2002-ben alakult a nevadai Las Vegasban. Az alapítótagok: Brandon Flowers (ének, bill.), Dave Keuning (gitár, ének), Mark Stoermer (basszus gitár, ének), Ronnie Vannucci Jr. (dobok, perc.). A stílus tehát indie rock, de azért annak egy kicsit amerikanizált változata: nem a példaképek (Oasis, The Smiths, The Who) nyers brites, az ottani időjáráshoz igazított, pokróc hangzását kapjuk itt vissza, hanem a polírozott, a tökéletesre csiszolt amcsis indie rockot. Ráadásul Happywood árnyékában a pazar napfény által tökéletesen édesre érlelt nyugati-parti indie rockról van itt szó kérem. 

A banda egyébként jelenleg a harmadik nagylemezén dolgozik, amihez én az eddigiek után nagy reménységeket már végképp nem fűzök. Ugyanakkor tudom azt is, hogy sokan szeretik őket itthon és biztosan jó kis koncertet adnak majd a Szigeten, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy aki érzelmileg érdekelt az menjen, aki meg nem annyira az biztos talál magának tartalmasabb elfoglaltságot arra az estére.

Ízelítő gyanánt az első lemezről kerestem valamit - hogy csak a jóra emlékezzünk: ez itt a

Smile Like You Mean It

-------------

És akkor nézzük, ki került a "futottak még" kategóriába. Nehéz lesz felsorolni a neveket, mert rengeteg van. Ámulatos ennek a fesztiválnak a sokszínűsége és a választéka - ezt nem lehet elvitatni és pont ettől ennyire páratlan és jelentőségteljes a Sziget, nemcsak azért, mert a miénk.
 

Szóval, akik nem fértek bele ami kis rockzenére fókuszált sorozatunkba: A Hammerworld színpadról ha jól emlékszem egyetlen külföldi csapat maradt ki; nem mutattuk be részletesebben a svéd power metal stílusban utazó Sabatont, akik már régi motorosok és bizonyára számtalan rajongójuk akad nálunk is. Őket augusztus 14.-én a csütörtöki napon lehet látni este 8 órás kezdéssel.
 

Természetesen a Hammerworld nemcsak külföldi fellépőkből áll, sőt! A programok zömét a magyar rock és heavy metal zene krémje szolgáltatja. Csak felsorolás szinten a legnagyobb hazai nevek, akiket érdemes lesz megnézni (gondolom, bemutatni nem kell egyiket sem):
augusztus 13., szerda: Black Out, Road, Kalapács, Junkies
augusztus 14., csüt.: Morpheus, Dalriada, Beatrice
augusztus 15., péntek: Gyöngyvér, Sex Action, Depresszió, Nevergreen, Sear Bliss (rendkívül erős program)
augusztus 16., szombat: Watch My Dying, Superbutt, Subscribe, Mangod Inc., My Small Community
augusztus 17., vasárnap: Remorse, Moby Dick, Blind Myself, Replika (ismét egy lórúgással felérő adag a végére).
Végignézve a programokat, azt hiszem, a Hammerworld színpad az idén olyan színes és bőséges programot tálal, ahol mindenki fog találni magának csemegét.

A Nagyszínpadra tekintve azt hiszem elmondhatjuk, hogy a rockzenében a stílusokat tekintve punk és indie csapatok fogják váltogatni egymást. A itt fellépők közül kimaradt a szórásból a szerdai nap két punkbandája az Anti-Flag és a Flogging Molly. Punkereknek mindkét banda kötelező lehet.
A következő napon, csütörtökön lép fel az seattlei alternatív rockcsapat, a PUSA, akik a jó ég tudja, honnét kerültek elő és a brit Kaiser Chiefs, ugye mondanom sem kell: indie (hiába, ami trend az trend...).
Pénteken folytatódik az indie-feszt a szintén brit The Cribs fellépésével, azután egy nap szünet és vasárnap a The Wombats folytatja és ha még mindig nem hánynátok az indie rocktól, meg lehet nézni/hallgatni a Babyshambles fellépését is még az esti főattrakció, a The Killers előtt. (Azért közben lesz Tankcsapda - ez adhat egy kis felüdülést...).
És végül maximális tisztelettel, de már csak felsorolva a Nagyszínpados magyar bandák neveit : Kispál, URH, PASO és Tankcsapda.

Kellemes szórakozást mindenkinek a Szigethez és kíváncsian várjuk a beszámolókat. Email címünk: rskoncert [kukac] gmail.com.
  

 [ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 15.,  péntek,  21:30 | Sex Pistols]

Megmondom én őszintén, hogy nem vagyok nagy híve a punk zenének. Nekem kicsit minimalista zene és sosem tudtam eldönteni, hogy aki ebben a műfajban befut az mennyivel játszik különb zenét annál aki semmire sem viszi. Mindettől függetlenül a Sex Pistols azért vitte valamire.

Minden 1975 nyarán kezdődött. Akkor egy ideig Swankers néven futottak, nevüket azonban hamarosan Sex Pistols-á változtatták. A kompromittáló felállás a következő volt: Steve Jones (gitár), Paul Cook (dob), Glen Mattlock (basszus), Johhny Rotten (ének).

A zenekar az EMI Records-al kötött szerződést és itt jelent meg az első albumuk. “Anarchy In The UK” címmel. A kiváló kezdés ellenére hamarosan kirúgta őket az Emi Records, mégpedig a közönség felháborodása indokával. 1977 februárjárában Matlock-ot felváltotta a punk karikatúra Sid Vicious. A következő hónapban a banda szerződést kötött a Buckingham Palota hatáskörén kívül eső A&M Records-al. Egy héttel később a kiadó azonban mégis visszalépett a szerződéstől.

Miután a zenekar -vonakodva bár -, de aláírt a Virgin Records-nál, kiadták a “God Save the Queen”-t. A single kiadása egybeesett a királynő uralkodásának 25 éves jubileumával. Egészen az New Music Express Chart első helyéig jutott ez a szám. Aztán nagyot taroltak mind a “Hollyday in the Sun” című nótával, mind pedig a “Never mind the Bollocks – Here is Sex Pistols” című albummal. Az zűrös amerikai turné már eléggé feszültté tette a hangulatot az együttes berkein belül. '78 elején, Rotten bejelentette, hogy a San Francisco-beli fellépés után távozik. Majd a társaság Rióba utazott, hogy együtt filmezzék őket a nagy angliai vonatrablás egyik résztvevőjével Ronnie Biggs-sel. Vicious, heroin függősége miatt azonban nem tudott elutazni.

A 'The Great Rock 'n' Roll” című film tovább erősítette az együttes mítoszát. 1978 október 12-én Sid barátnőjét Nancy Spungen-t holtan találták hotelszobájában és Vicious-t pedig gyilkossággal vádolták. Óvadék ellenében szabadlábra helyezték, 1979. február 2-án érte a halál álmában, heroin túladagolás következtében. A Virgin Records a balhék ellenére folytatta a rendszertelen Pistols munka darabok kiadását.

A kaotikus történet a Legfelsőbb Bíróságon ért véget egy évtizeddel később, amikor is a taláros testület Rotten és a korábbi ex-Pistolos haverja javára anyagi jóvátételt ítélt meg a korábbi menedzserük kárára. 1996-ban az eredeti tagok ismét összeálltak és turnéztak, de végül bevallottak csak azért álltak össze, mert eléggé megcsappant a bankszámlájuk. A húszéves fennállást ünneplő 1996-os meglepetésszerű újjáalakulás és koncertsorozat (Sid helyén a korábbi basszusgitárossal, Glen Matlockkal) a mocskos anyagiakról szólt, de legalább bevallották a turné és a koncertlemez címében ( Filthy Lucre Live -1996), Julien Temple 2000-es Pistols dokumentum-filmjéhez pedig egy dupla album tartozott, amin rajta volt majdnem a teljes életmű.

A God Save The Queen 1977-ben az akkor huszonöt éve uralkodó királynőt "ünnepelte", a mostani Jubilee válogatáslemez már a legendás Pistols-kislemez huszonötödik évfordulóját köszönti. A Johnny Rottennel készült négy klasszikus kislemez sláger ( Anarchy In The UK, God Save The Queen, Pretty Vacant, Holidays In The Sun ) után jönnek sorban a Temple rendezte, de McLaren irányította The Great Rock'n'Roll Swindle című film zeneanyagából kimásolt dupla A-oldalas kislemezek, már Rotten nélkül: a "nagy vonatrabló" Ronnie Biggsszel felvett No One Is Innocent, Sid Vicious csúcspillanata a My Way ben, a gyengébb feldolgozások (két Eddie Cochran-rockabilly Sid előadásában és a tradicionális Friggin' In The Riggin' vicce), két esetlenebb Cook/Jones-szerzemény (érdekesség, hogy a Silly Thing et az itt is szereplő kislemez változatban a gitáros Steve Jones énekelte, pedig a filmzenealbumon a dobos Paul Cook előadásában hallhattuk), aztán a film főcímdala, melyet Ten Pole Tudor és egy seregnyi névtelen ifjonc énekelt fel, majd a Stepping Stone című Monkees-dal Rottennel készült '76-os demófelvétele, melyet a film számára tisztított meg Jones, aki amúgy is sokat dolgozott a stúdióban, például a zenei analfabéta Sid helyett, basszusgitáron. A végére odatették a Pretty Vacant 1996-os koncertverzióját és - már csak azért is - az EMI című 1977-es gúnydalt, hogy mindegyik EMI-os lemezen rajta legyen (ezt a számot annak idején a Virgin kiadónál rögzítették, de azt később az EMI megvette, így a felvétel joga végül a dalban szidott mamutkiadóhoz került). A Jubilee CD-re rákerült még a zenekar három klipje.

2008-ban valószínűleg a bankszámlák újbóli erőteljes apadásának hatására, megint koncertezik a banda. Pé barátunk NovaRock-os beszámolójában nagypapás tempójú produkciónak nevezte a banda koncertjét. A Szigeten erről, vagy az ellenkezőjéről meggyőződhet az aki végignézi koncertjüket.

Köszönet Gergő Sex Pistols oldalának a biográfiáért.

 Sex Pistols : God Save The Queen (ezért ez klasszikus...)

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 15.,  péntek,  21:30 | Sex Pistols]

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 13.,  szerda,  21:30 | The Kooks]

FIGYELEM! Kiemelt ajánlat!

Indie rock zenekarokkal azt hiszem, most már tényleg tömve a padlás, hiszen a brit szigetország úgy ontja az indiegroupokat magából, mintha ők lennének Nagy-Britannia fő exportcikke és eladásaiktól függne a brit gazdaság egyensúlyi helyzete.

Az indie rock - jelenségről egyébként mindig Seattle és a grunge története jut eszembe... vajon mikorra fog lecsengeni a nagy lelkesedés? - értem ezalatt a zenész és a közönség oldalt egyaránt. Az a baj, hogy kezd kialakulni bennem egy reflex-szerű védekezés az indiecsapatokkal szemben: hajlamos vagyok igencsak félvállról venni, ha egy újabb 18-20 éves suttyókból álló csapatot köp ki magából a brit szigetvilág; gondolván, hogy úgysem tudnak olyat mutatni, amit már ne hallottam volna az előző 237 pályatárstól.
 
Amikor a The Kooks idén áprilisban megjelent Konk című új lemezét először tettem be a lejátszóba (mert azért mégiscsak illene írni róla valamit, ha már a kezem ügyébe akadt), körülbelül a fentebb ecsetelt hozzáállással indultam neki a feladatnak. Azt azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy a feleségem egyből mennyire ráizgult a lemezre. Csillógó szemmel, lelkesen érdeklődött, hogy honnét szereztem a cuccot, mert Ő bizony már rég nem hallott ilyen jó lemezt. Én pedig, aki akkor még nem akartam előbújni az indie zenekarok ellen emelt védősáncaim mögül, csak csodálkoztam: ezek a "tingli-tangli dallamok" hogy lehetnek ilyen hatással az emberekre? 
 
Merthogy közben, láttam azt is, hogy ez a 2004-ben, egy brightoni modern zenei iskola hallgatóiból összeálló négyes az elmúlt négy év alatt valamiért akkora sztárcsapattá vált, hogy például rögtön a Sziget Nagyszínpadát kellett nekik felajánlani ahhoz, hogy 2008-ban eljöjjenek Magyarországra. Már az első lemezüket (Inside In - Inside Out, 2006) követően még talán a Coldplayt is megszégyenítő sebességgel kúsztak fel a slágerlistákra és azóta onnét le sem jöttek igazán. Királyok lettek huszonévesen. Elhatároztam hát, hogy egy életem, egy halálom, közelebb merészkedem és megfejtem a titkot: mit tudhatnak Ők, amit a többi "brit indián" többsége nem?
 
Nos, második, legfrisseb művüket figyelmesebben végighallgatva meg kell állapítsam, hogy a sikerek mögött álló titkos recept tulajdonképpen nem is titkos, sőt ősidők óta ismert, ámbár hatékony alkalmazása csak keveseknek sikerül. A The Kooks zenéjének átütő ereje annak a félelmetesen tiszta, őszinte, szívből jövő játéknak köszönhető, amely eddig kiadott minden hanganyagukon megnyilvánul. Nincsenek itt különleges, extrém megoldások; ezek a fiúk nem csinálnak egyebet, csak ZENÉLNEK - igen, így nagybetűvel írva. Minden egyes lemezre pakolt hangban ott van minden, ami érezhetően egyenesen a bensőjükből árad: a zene szeretete, az élet szeretete, az őszinteség, a tiszta érzelmek minden dimenziója megvan itt (na jó, fő téma a szerelem, dehát nézd meg a korukat, te sem éreztél másként huszonévesen) és mindezek átadásához társul még a kiváló hangszeres tudás, a tehetség. Ez minden csupán, ami az embereket a The Kooks lábai elé kényszeríti. Rockzenével vagy egyáltalán bármiféle zenével sokan próbálkoztak, próbálkoznak a világban, de nagyon-nagyon kevés azon zenekarok száma, akik a zenélést ennyire zsigeri módon, ilyen őszinte és mély átéléssel, ennyire hitelesen képesek csinálni. A The Kooks minden kétséget kizárólag benne van ebben a szűk elitben és ez teljességgel magyarázatot ad arra, hogy rövidke pályafutásuk ellenére hogy lehetnek máris, ilyen rövid idő alatt szupergroup kategória. 
 
Lemezük első figyelmesebb meghallgatása során engem is kapásból meggyőztek arról, hogy bármilyen furcsa és hihetetlen, de igenis helyük van a Sziget Nagyszínpadán. Olyan régi klasszikus rockzenekarok jutottak eszembe miközben hallgattam őket, mint például a The Who, akik szintén nem csináltak semmi forradalmi dolgot zeneileg, de amit csináltak, azt olyan hitelességgel és akkora szívvel csinálták, hogy még most, sok-sok évvel működésük befejezése után is milliók és milliók bálványai. A The Kooks is ezen nagy elődök nyomdokain halad és a legjobb úton vannak ahhoz, hogy már huszonévesen örökre beírják magukat a rocktörténelem nagykönyvébe. Zenéjük hallgatása közben az egyszerűnek hangzó, de nagy műgonddal megtervezett és kivitelezett, fülbemászó dallamok és a könnyed, de óriási átéléssel énekelt szövegek észrevehetlenül vésik be magukat az ember fejébe. A dalok egyéniségéhez nagyban hozzájárul Luke Pritchard énekes-gitáros érdekes-bájos echte brightoni kiejtése (amelyre a Konk lemezen talán még rá is játszik), amely különös módon fűszerezi meg az egyébként is nagyrészt általa szerzett dalokat.

Meghajtom tehát fejem a tehetség előtt, így nem is tudok mást tanácsolni, mint azt, hogy aki csak teheti, nézze meg Luke Pritchardot (ének-gitár), Hugh Harrist (gitár), Paul Garredet (dobok) és Dan Logant (basszer) a Szigeten augusztus 13.-án, a szerdai napon. Gyanítom, rajongókból nem lesz hiány, de ha valakinek eddig kimaradtak volna, feltétlenül érdemes megismerkedni velük. Persze, annak aki a mondjuk az ETHS vagy a Sabaton koncert  után téved arra a Hammerworld környékéről, alighanem elviselhetetlenül éles lesz a stílusbeli kontraszt.
 
Minden esetre, ha tudtok még kicsit is bizni az indie-ben, melegen ajánlom a The Kooks lemezeket elmélyült tanulmányozás céljából. Garantálom, hogy felüdülésben lesz részetek, mert ők azon kevés számú indie zenekar egyike, akik képesek színt vinni az indie rock mára már kissé elcsépelt és unalomba hajló világába. Kellemes szórakozást, élvezzétek a ZENÉT!
 

The Kooks : Shine On
 

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 13.,  szerda,  21:30 | The Kooks]

 [ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 16.,  szombat,  21:30 | R.E.M.]

FIGYELEM! Kiemelt ajánlat!

A zenekart 1980-ban Athensban (Georgia) alapította Michael Stipe – ének, Bill Berry – dob, Peter Buck – gitár és Mike Mills – basszusgitár.

Michael Stipe művészeti iskolába járt, és a punkzenéért rajongott. Peter Buck igazi fanatikus lemezgyűjtő (több mint 10 000 darabos bakelitgyűjteménye van), minden érdekli: klasszikus zene, punk, free jazz stb. Hasonló ízlésük hozta őket össze, egy közös baráton keresztül pedig megismerték Berryt és Millst.

Amatőr körülmények között, garázsban kezdtek el játszani, eleinte feldolgozásokat, Twisted Kites néven. Az R.E.M. név (a Rapid Eye Movement, az alvás egyik fázisának tudományos rövidítése) állítólag a szótár véletlenszerű felcsapásával keletkezett.

Első kislemezük, a Radio Free Europe 1981-ben jelent meg mindössze ezer példányban, de a kezdő együttes bekerült a Village Voice év végi összesítésébe is. Az 1982-es jött az első lemez a Chronic Town, amelyet a Rolling Stone című, rocklap az év lemezévé választott. A következő évek lemezei már az eladási listákon a 40-edik hely környékére kapaszkodtak, így az együttes a college rock egyik legfontosabb képviselőjévé lépett elő.

1988-ban jelent meg a Green, az első lemezük, amelyet már nagykiadó adott ki. Bár Amerikában szokás szerint ez is szép sikereket ért el, hazánkban a Shiny Happy People című sláger ismertette meg az emberekkel az együttes nevét. A tőlük szokatlan, könnyed, vidám dal az 1991-es Out of Time-ról származott, csakúgy, mint a Losing My Religion. A szomorú és szépséges Everybody Hurts már a lassabb, akusztikusabb hangvételű 1992-es Automatic for the People-ön hallható, de még tizenkét év után is viszonylag gyakran látható a klipje bármelyik zenetévén. Az R.E.M. legnagyobb korszakát az előzőknél rockosabb, harapósabb lemez, a Monster zárta le (1994).

Azóta kiadtak négy albumot, összesen meg tizennégyet (hármat már Bill Berry kilépése után, aki a Monster turnéján agyvérzést kapott, és kilépett a zenekarból); voltak nagy slágereik, rendre nagy példányszámú eladásokat produkáltak, de valahogy kiestek a képből nekem is, meg egy kicsit mindenkinek. Új, Accelerate című lemezük azonban vissza fogja repíteni őket a  köztudatba, mert jól sikerült, rockos alkotás. Az idei Sziget Fesztivál kétségtelenül legnagyobb durranása az R.E.M. koncertje lesz augusztus 16.-án, szombaton 21:30-kor a Nagyszínpadon.

 R.E.M. : Stand

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 16.,  szombat,  21:30 | R.E.M.]

Linkajánló:

R.E.M. hivatalos website

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 16.,  szombat,  19:45 | Serj Tankian]

FIGYELEM! Kiemelt ajánlat!

Kedvenc Serjünk a System Of A Down frontembereként jutott oda ahová. A mainstream ringat és eltakar. Ettől függetlenül szerethető zenét játszik szólóban is.

Örmény származású szülök gyerekeként született Beirutban. Öt éves volt, amikor a szüleivel Los Angeles-be költöztek. A gimnázium elvégzése után marketinget tanult. Négy éven át vett énekórákat és gyermekkorában gitározni is tanult. 1993-ban Daron Malakian-nal megalapította a Soil együttest (nem összetévesztendő a chicagói SOiL zenekarral), amit később felváltott a System Of A Down.

A zenekar 1998-ban adta ki cím nélküli első nagylemezét, amely üde színfolt volt, eklektikus stílusát tekintve. A mainstream-be aztán a 2001 szeptemberében kiadott Toxicity repítette őket az olyan slágereknek köszönhetően, minta a Chop Suey! vagy a címadó. Innentől aztán amihez nyúltak arannyá vált. Egy év múlva kiadták az elvileg kiadásra nem szánt dalaikat Steal This Album! címen ami szintén nagy siker lett. Aztán három év szünet után – 2005 közepén - egy kicsit „nyugodtabb” hangvételű lemezzel jelentkezett a zenekar Mezmerize címmel. Itt már a gitáros Daron Malakian is több nótában énekel csakúgy, mint a rá félévre kiadott Hypnotize-on.

A zenekarban betöltött szerepe mellett, Tankian egy saját kiadót üzemeltet Serjical Strike Records néven. Kiadójával igyekszik olyan előadókat felkarolni, amiket a zenekiadás főárama méltánytalanul hanyagol és próbálja őket szélesebb közönséghez eljuttatni. A kiadó első megjelent kiadványa a Serart volt, ez egy közös lemez egy örmény barátjával, Arto Tunçboyaçiyan-nal. Tankian nagy lendülettel veszi ki a részét a politikából is. Tom Morello-val, a Rage Against the Machine  gitárosával közösen alapították meg az Igazság tengelyét (Axis of Justice). Tankian gyakran felhasználja nyilvános szerepléseit arra, hogy fellépjen az erőszak ellen.

Mivel a System of a Down egy ideig szünetel, Serj szólólemez elkészítésébe vágott, melyet 2007 végén adtak ki Elect The Dead címmel és mi is írtunk róla: Serj Tankian szólóban - Válaszd a holtakat. A SOAD másik zenei agytrösztjének Daron Malakian-nak Scars On Broadway nevű csapata pedig e hónap végén hozza ki első lemezét. Daron szerint előbb várható új lemez a Scars-től, mint a System-től és ennek nem örülünk, de addig is aki Serj Tankian-ra kíváncsi az nyugodtan menjen ki a Sziget Fesztiválra, mert alapvetően hasonló zenét játszik szólóban, mint az anyaegyüttesben. 

Serj Tankian : Lie Lie Lie 

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 16.,  szombat,  19:45 | Serj Tankian]

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 12.,  kedd,  21:30 | IRON MAIDEN]

FIGYELEM! Kiemelt ajánlat!

Igencsak gondolkodóba estem, hogy az Iron Maiden-ről szülessen-e ismertető. Van aki nem ismeri őket? Nyilván bármennyire is a klasszikus zenekarok közül való a 80-as évek végétől születettek némelyikének már nem biztos, hogy olyan sokat mond a név. A bemutatáshoz – mivel ez egy nem akármilyen hosszúságú pályafutás - azért segítségül vettem a wikipédiát is.
 
Az Iron Maiden a legsikeresebb és legmeghatározóbb heavy metal zenekarok egyike, több, mint 75 millió albumot adtak el világszerte. Az Iron Maiden zenéje nyomán a heavy metal több ágára volt óriási hatással.

A zenekar kabalája, Eddie, állandó tartozéka mind a horror filmek által ihletett album borítóknak, mind az élő koncerteknek. Eddie-t Derek Riggs tervezte, de több alakban is megjelent Melvyn Grant nyomán.

Az együttest 1975-ben alapította Steve Harris és Dave Murray, akik mindvégig a zenekar tagjai voltak. Rengeteg felállásban zenéltek és főként punk klubjairól híres londoni East End környékén játszottak. Az eredeti énekest, Paul Dayt később Dennis Wilcockra cserélték le, aki nagy KISS rajongóként tüzet, sminket és művért használt a színpadon. Sem az énekes színpadi megjelenése, sem a képességei nem jelentettek a zenekar számára előrelépést. Ez 1978-ban változott meg, amikor Paul Di'Anno állt a mikrofon mögé és Doug Sampson ült a dobokhoz.

Paul Di'Anno-val a fedélzeten egyre sikeresebbek lettek, ami köszönhető volt még Steve Harris sajátos zenei világának is. 1978-ban világra jött a The Soundhouse Tape című 3 számos demó, amiből hetek alatt elfogyott mint az 5000 példány. 1979-ben pedig már maga az EMI szerződtette őket. A következő év, az 1980-as esztendő pedig meg is hozta a zenekar első albumát, a név nélküli Iron Maiden-t, ami egyből a brit listák 4. helyére kúszott fel.
Olyan azóta klasszikussá vált dalok sorjáztak rajta, mint a Phantom Of The Opera, Iron Maiden, Running Free, Remember Tomorow, Sanctuary, Transylvania. Az zenekar szép lassan a New Wave Of British Heavy-Metal mozgalom zászlóshajójává vált. Persze nem volt csupa tejfel az élet, Dennis Stratton gitárossal megromlott a viszonya a zenekarnak; így ő ment és megérkezett a későbbi világsiker egyik kulcsfigurája Adrian Smith. A következő nagylemez, az 1981-es Killers már vele készült, ami egy újabb lépcső volt a zenekar fejlődése szempontjából és sokan máig is az banda egyik legkiválóbb alkotásának tartanak. Szinte tökéletesen kombinálták Harris progresszív zenei (Wishbone Ash, Genesis, Jethro Tull) gyökereit koruk és közvetlen környezetük punkos zenei világával, ami olyan punk-metal bombákat eredményezett mint a Wrathchild, Killers, Murders In The Rue Morgue, Genghis Khan.

Hiába tűnt azonban felhőtlennek az égbolt a zenekar számára, Paul Di'Anno gondoskodott arról, hogy ez ne maradjon így. Egyre kevésbé vett részt a zenekari munkákban, a színpadon nyújtott teljesítménye és vállalhatatlanul hullámzóvá vált az 1980-as és '81-es turnék alkalmával. Hogy pontosan fogalmazzunk, egy tisztességesen alkoholizáló és drogozó frontemberré vedlett át, amit lehet hogy sok korabeli zenekar elbírt volna, de a vasakaratú Steve Harris nem tolerálta és rövid úton kipenderítette az énekest az Iron Maiden-ből, megnyitva ezzel az utat Bruce Dickinson előtt. Ő egyébként a Samson énekese volt akkoriban az eléggé idiótán hangzó Bruce Bruce művésznéven. A váltás után (1981 szeptembere) persze apró változás állt be a zenét illetően, eltűnt a punkos hangulat és megjelenés és egy kicsit szigorúbb irányba fordult a banda.
1982-ben kiadták a harmadik albumukat, a The Number Of The Beast-et, ami a metal műfaj egyik ikonszerű lemeze lett szinte mindenféle értelemben. 32 országban lett aranylemez és a brit albumlistán is egészen az első helyig menetelt. A kolosszális siker egyszerre volt köszönhető Dickinson szenzációs hangjának, színpadi jelenlétének, a zseniális daloknak és a jól kitalált és felépített reklámhadjáratnak. Olyan gyöngyszemek találhatóak az albumon mint a The Number Of The Beast, Run to The Hills, Hallowed Be Thy Name.

Hatalmas sikerek ide, népszerű turnék oda, egészen 1983-ig kellett várni, hogy megszülessen az a lemez, ahol végre végérvényesen összeforrt a zenekar és tökéletesen megfigyelhető az a bizonyos védjegyszerű hangzásvilág és hangszerelési mód amit később megszámlálhatatlanul sok zenekar vett "kölcsön". Ez a lemez pedig a Piece Of Mind, ahol már Nicko McBrain ült a dobok mögött Burr helyett, akit Harris szintén a mértéktelen ivás miatt tett lapátra. Ez kicsit változtatott a zenekar hangzásán is, hisz Nicko talán nem ütött olyan tisztán mint elődje, viszont jóval izgalmasabb és eklektikusabb volt a játéka. Amit rögtön be is mutathatott az első számban, a lehengerlő Where Eagles Dare-ben. A lemezre került számok pedig szinte mind klasszikusok, mint például a The Trooper, Flight Of Icarus, Revelations, To Tame A Land. Érdekesség, hogy a dalok majd mindegyike egy-egy filmet vagy könyvet dolgozott fel (olyan íróktól és rendezőktől mint Frank Herbert, Tennyson, Clark Ashton Smith, Jean-Jacques Annaud). A turné is bombasiker lett, bekövetkezett az amerikai áttörés is, az USA-ben is több mint egymillió példányt adtak el az LP-ből, valamint ekkor vált a koncertek nélkülözhetetlen kellékévé Eddie, a kabalaszörnyeteg.

A zenekar lendülete pedig nem hagyott alább, jött az 1984-es esztendő, ami kiteljesítette a zenekar népszerűségét. Felépítették minden idők egyik leglátványosabb színpadi díszletét, lenyomták minden idők egyik leghosszabb turnéját és megírták minden idők egyik leghatalmasabb heavy-metal lemezét, ami a Powerslave címet viselte. Az album tematikája az ókori egyiptomi világra épült és a lemez címadó dala is arról a korszakról szólt. A mű magas színvonala is kiegyensúlyozottsága talán annak volt köszönhető, hogy szinte teljes volt a harmónia a tagok között, a dalokat felerészt Steve Harris és felerészt a Smith-Dickinson páros jegyezte. Amik között megtalálhatjuk az olyan stadion-metal himnuszokat és energiabombákat mint a 2 Minutes To Midnight, Aces High, minden epikus metalszám prototípusát, a 14 percen át hömpölygő Rime Of The Ancient Mariner-t vagy Dickinson erőtől duzzadó és zseniális szerzeményét, a Powerslave-t.  A világkörüli turné 13 hónapon át tartott és több mint 220 koncertet hozott. Többek között négy este közel 60 ezer embernek játszottak a Long Beach Arena-ban Los Angelesben és Budapesten is közel 40-50 ezer rajongó volt kíváncsi a legendás BS-s parkolós bulira. Előbbi koncertek lettek az alapjai a következő évben megjelent Live After Death koncertalbumnak is.

Az embert próbáló turné azonban teljesen kimerítette Bruce Dickinson-t és a következő, 1986-os Somewhere In Time című albumra egyetlen dalt sem írt az addig a dalszerzés terén igen aktív pacsirta. Így a megszületett zenei anyagért 95 százalékban a Steve Harris-Adrian Smith duó felelős és ez bizony érződik is az igen embertelen énektémákban, nem véletlen hogy a zenekar szinte alig játszik erről a lemezről akármit is koncerteken, noha talán a legtöbb példányban elkelt albumokról van szó. Emellett ez lett talán történetük leggyorsabb lemeze, többek között olyan dalok miatt, mint a Caught Somewhere In Time, The Loneliness Of The Long Distance Runner (a híres Alan Sillitoe regény alapján), vagy a Deja Vu. De itt találjuk a slágerlistákat is megjárt Wasted Years-t és Stranger In The Stranger Land-t.  A turné bombasikere nem lehetett kétséges, Budapesten az MTK labdarúgó stadionjában közel 30 ezer ember előtt lépet fel a zenekar és az USA-ban is több mint 2 millió példány fölött fogyott az album.
A kísérletezések egy letisztultabb albumhoz vezettek, ami a Seventh Son Of A Seventh Son címet kapta és 1988-ban jelent meg. Ez egy koncept album lett a kísérletezés kedvéért, bemutat egy történetet egy misztikus gyermekről, akit megszállt a látnokok ereje. Először szintetizátort használtak a felvételekhez, de lecserélték gitárszintetizátorra.

1990-ben Bruce Dickinson szóló karrierbe kezdett, a debütáló album a Tattooed Millionaire volt, a Gillan gitáros Janick Gers-szel. A banda ezidőtájt ment keresztül az első felállásbeli változáson, amikor Adrian Smith gitáros elhagyta a csapatot és Bruce Dickinson szóló projectjének gitárosa, Janick Gers került Adrian helyére.

1990-ben jelent meg az Iron Maiden nyers hangzású, No Prayer For The Dying című, soron következő albuma, amely visszakanyarodott a heavy stílushoz.  Bruce Dickinson is elkezdett kísérletezni a hangjával és az énekstílusával. A Bring Your Daughter... To The Slaughter kislemez első helyre került az Egyesült Királyság toplistáin.

Dickinson egy szóló koncertsorozatot vitt véghez 1991-ben mielőtt stúdióba vonult volna a Maidennel, a Fear Of The Dark felvételéhez. Végül 1992-ben jelent meg a korong hivatalosan. 1993-ban Bruce Dickinson kivált a Maiden-ből és tovább folytatta szóló karrierjét. A banda énekesek tömkelegét hallgatta meg, híreseket és névteleneket egyaránt. Végül a rostákon Blaze Bayley, a Wolfsbane énekese jutott át 1994-ben. Bayley stílusa teljesen más volt, mint az elődjéé, ami a rajongók különböző reakcióit váltotta ki.

Három évnyi kihagyás után az Iron Maiden 1995-ben új albummal tért vissza, aminek a címe The X Factor. A lemez komor, sötét hangulatú, eltűnődő számokkal, több melankóliával és magába fordulással a megszokottnál. A fő dalszerző, Steve Harris komoly magánéleti problémákkal küzdött ezekben az időkben, tönkrement a házassága és elvesztette az édesapját, a fájdalma az album több számában is érezhető.

Az Iron Maiden utazással töltötte az idejét szinte végig 1996-ban, majd visszatért a stúdióba és 1998-ban kiadásra került a Virtual XI. Ennek az albumnak a fogadtatása már meg sem közelítette a nagy elődökét.

A banda egyre csökkenő népszerűsége ténnyé vált és a fiúk úgy döntöttek, hogy nem segíthet más, csak ha ismét a legerősebb felállású Iron Maiden lép színpadra. Így 1999 februárjában a menedzsment bejelentette, hogy Blaze Bayley már nem tagja a formációnak és ismét Bruce Dickinson az énekes, valamint óriási meglepetésre Adrian Smith is visszatért. Ennek következményeként a rock világában igen ritka 3 szólógitáros felállásra váltottak Harris-ék.

A sikeres reunion turnét pedig egy vadonatúj stúdióalbum követte. A 2000 tavaszán megjelent új mű a progresszívebb irányvonal ellenére vegyes fogadtatásra talált, noha alapvetően egy jól sikerült albumnak mondható. A zenekar megpróbálta kiaknázni az új felállásban rejlő potenciált és szinte mindenféle szerzői kombinációban születtek dalok és nem egy valóban kiválóra sikeredett (The Wicker Man, Ghost Of The Navigator,The Thin Line Between Love And Hate). Ezzel is demonstrálták, hogy nem egy nosztalgia zenekarról van szó. Ezt az időszakot mutatja be a Rock In Rio DVD, ami az 2001-es Rock In Rio 3 fesztiválon vettek fel.

A 2003-as esztendő egy új válogatáslemezt tartogatott a rajongóknak – Edward The Great – amit főleg az USA piacára szántak és emiatt inkább a rövidebb, slágeresebb dalok kerültek fel rá. A lemezt támogató Give Me Ed 'Til I'm Dead turné pedig el is indult a nyár elején és meglepő sikereket hozott, csak Európában közel 700 ezer ember nézte meg az Iron Maiden-t 20 koncerten és az USA-ban is majdnem telt házzal zajlott minden show, beleértve New York-ban az Madison Square Garden-beli koncertjüket közel 20 ezer ember előtt. Budapesten június 4-én a Summer Rock fesztivál keretén belül léptek fel a Kisstadionban, természetesen telt ház előtt (15 ezer rajongó).

2003 őszén pedig boltokba került a Dance Of Death, a 13. stúdióalbumuk. A legtöbb kritika szerint az 1988-as kultikus Seventh Son Of A Seventh Son óta nem volt ilyen friss és zseniális Steve Harris csapata. A dalok a jól ismert formában járták körbe Dickinson és Harris épp kedvenc témáit (középkori francia vallásháborúk, első világháború, szeptember 11.). A kiemelkedő csúcspontok közé tartozik a rövid és remek Rainmaker, a súlyos riffekkel és Dickinson ravasz témáival telepakolt Montségur, a Led Zeppelin-szerű No More Lies, a címadó Dance Of Death. Jót tett a zenekarnak, hogy Kevin Shirley producer tanult az első lemez hibáiból és egy jóval természetesebb dobhangzást kevert ki valamint a 3 gitár hangszerelése által jelentett problémát is ügyesebben oldotta meg.

A következő nagyszerű húzás egy a korai időszakot bemutató DVD (The Early Days) megjelentetése volt, ami az első 4 album megszületésének körülményeit mutatja be addig soha nem látott koncertjelenetekkel és televíziós műsorokkal. A zenekar pedig annyira komolyan vette a kiadványt, hogy egy turnét is szervezett köréje ahol kizárólag az első 4 lemezről játszottak dalokat.

Steve Harris pedig nem lenne Steve Harris, ha ezek fényében ne döntött volna úgy, hogy ilyen körülmények között itt az ideje kiadni minden idők legkomplexebb, leghosszabb és legsötétebb Iron Maiden albumát. A mű A Matter Of Life And Death címet kapta valamint egy hangulatos borítót, ami Tim Bradstreet, amerikai grafikus munkája. A lemez főleg a vallás és a háború problémáira fókuszál az átlagosan több mint hétperces dalok segítségével. A lemez kiemelkedő pillanatai közé tartozik a finom dallamokkal felvértezett The Pilgrim, a borús The Longest Day, a komplex For The Greater Good Of God és The Legacy, az itt-ott Tool-os Brighter Than a Thousand Suns. A fiúk önbizalmára jellemző, hogy a teljes albumot eljátszották a turnén kiváltva ezzel sok rajongó szemöldökráncolását.

Idén februárban egy dupla DVD-n kiadták a Life After Death című legendás koncertfelvétel remasterizált változatát, valamint folytatódott a már korábban megkezdett zenekari történet bemutatása.

Az együttes 2008-ban sem sokat pihen, világkörüli turnét bonyolítanak le Ausztráliától Észak és Dél-Amerikán át Európáig óriási sikerrel, nem ritkán ötven-hatvanezer rajongó előtt adnak koncerteket. E világkörüli turné keretében érkeznek hazánkba is, ahol Sziget Fesztivál headlinereiként lépnek fel a fesztivál 0. napján.  
 

[ Sziget 2008, Nagyszínpad | augusztus 12.,  kedd,  21:30 | IRON MAIDEN]