Kamaszkorom nagy kedvence volt az ír Therapy?. A noise-rock trió a 80-as évek végén alakult és az igazi áttörést számukra az 1994-ben kiadott Troublegum című lemez hozta meg az olyan - akkor tényleg slágernek számító - nótákkal, mint a Screamager, a Turn, a Nowhere, a Die Laughing vagy a Trigger Inside. Überfasza kis lemez volt, el is ment belőle majd egymillió.
Normális zenekar ilyenkor jól meglovagolja a körülötte kialakult hype-ot, de az Andy Cairns énekes-gitáros vezette csapat nem így tett. 1995-ben jött a jóval sötétebbre vett Infernal Love, mely aztán nagy sikerekhez nem, ellenben tagcserékhez vezetett. Otthoni gyűjteményembe még megvásároltam a banda következő lemezét is, de a Semi-Detached sem volt már akkora durranás, így aztán valahogy a trió nálam eléggé elsikkadt, néha egy-két nótájukba botlottam bele itt-ott.
A csapat azonban az elmúlt közel egy évtizedben is szorgalmasan adta ki lemezeit. A Crooked Timber már a tizenkettedik a sorban – ráadásul az együttes idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját - és bár nagy elvárásaim nem igen voltak velük szemben, kétségtelenül egy fokkal korrektebb album ez tőlük, mind amire számítottam.
Persze a Troublegum színvonalát nem éri el, nem is fogja már elérni egy album sem. Igazából a Crooked Timber is elég felemásra sikerült. Kétségtelenül vannak rajta jó pillanatok, de van rajta üresjárat is rendesen, csakhogy meglegyen a közel ötvenpercnyi játékidő. A Magic Mountain tíz perces unalmas instrumentalitását konkrétan semmi nem magyarázza.
A lemez a The Head That Tried To Strangle Itself rideg, vészjósló hangulatfoszlányaival nyit. Lassan, monoton lépdelő ritmus, hideg basszustémák, nem tipikus kezdő nóta. A kettes Enjoy The Struggle aztán igazi noise rock and roll pattogó ritmusaival, remek refrénjével. Ezt a lemez legjobb nótája a Clowns Galore követi, amely egy kicsit felvillantja a régi szép időket, iszonyat húzása van. Az Exiles aztán megint depresszió hajlamos hangulatot produkál szellősebb, beteges témáival. Az ötös címadó jó kis monoton garázsrock riffre épül. Az énekről néha beugrott a Radiohead, de a zenei aláfestés azért más, ettől függetlenül a nóta kétségtelenül a lemez jó pillanatai közé tartozik. A korong második felét nyitó I Told You I Was Ill olyan mintha egy keményebb kötésű indie rock csapat játszana, minden izgalom nélkül. A hetes Somnambulist-ben Michael McKeegan basszusgitáros előtérbe tolt témái szakítanak rendesen, de ennél többet sajnos nem sikerült tenni a kissé unalomba fulladó nótába. Az ezt követő Blacken The Page ugyan megint kicsit lájtos, de ez legalább jó húrokat penget. A Magic Mountain-ról fentebb már megemlékeztem. Nem tudom minek szánták, de talán ez a lemez zeneileg legminimalistább dala. Ezt tíz percig húzni felér egy emberkínzással. Az albumot a vontatott, súlyos Bad Excuse For Daylight zárja borult, betegesen gépies témáival.
Huszadik évforduló ide vagy oda, a Crooked Timber összességében egy nem túl hatásos terápia. Tíz nóta, talán a fele izgalmas, a másik fele mindenképp a felejtősebb kategória. A középszerűséghez ez elég, de annál távolabb mindenképpen igen karcsú. A Crooked Timber-t hallgatva azt gondolom az már nem is cél.
/ez az írás a zene.hu portál részére készült - köszönet a promó CD-ért!/
