Az 1999-ben a kaliforniai Huntington Beachben alakult Avanged Sevenfold új lemeze, valószínűleg a nyár egyik legjobban várt albuma, ami nagyrészt annak a nagyon is sajnálatos ténynek tulajdonítható, hogy a csapat dobosa Jimmy "The Rev" Sullivan  tavaly december 28-án gyógyszer és alkohol túladagolásának következtében elhunyt. A banda nem tétlenkedett sokáig és az egyetemes dobosisten Mike Portnoyt kérték fel az új album stúdió munkáira.
 

Talán nem leszek túl népszerű a rajongók körében, de akkor is mesterkéltnek, és a szituáció kihasználásának érzem ezt az új lemezt, ami nagy valószínűséggel inkább az okos menedzserek húzása, mintsem a zenekaré. A zene az évek alatt sokat tisztult és az látszik, hogy nem ügyetlen gyerekek gyülekezete az Avanged Sevenfold sem zeneileg, sem technikailag, de a Nightmare több helyen is annyira amerikaian műanyagnak tűnik, amit nem lehet nem észrevenni. Ráadásul valamilyen indíttatásból úgy döntöttek, minek ide öt perc alatti dal, csakhogy nem minden nóta hoz annyi ötletet, ami ezt az időt kitölti.  

Az urak jól merítenek a klasszikus heavy metál gyökereiből (pl. Iron Maiden, Metallica), de a modernebb amerikai (Disturbed) zenékből is kölcsönöznek néha. A kölcsönöznek szót szándékosan nem erősebb tónusban használtam, mert aki például a Buried Alive végén nem veszi észre az ehte Metallica párhuzamot, az biztosan mostanában lett rocker. 

 

Egy kicsit, mintha Portnoy ide túl komótos lenne, néhány dalban úgy tűnik csak visszafogja a többieket, ez mondjuk éppen nem igaz az album egyik legjobb dalára, mely a Natural Born Killer címet kapta. M. Shadows itt legalább kiereszti a hangját, viszont több számban is csak maszatol. Nem rossz a kezdő címadó sem, klappol benne a Disturbed-re jellemző gitárjáték, sőt kimondottan jó a So Far Away című ballada is, mely után a God Hates Us hoz keményebb perceket. Az áriázós fél-lassú Victim-et én túl erőltetettnek érzem, és ezután még egy ilyet kapunk a Tonight The World Dies képében. Az ezt követő Fiction részben még „The Rev” keze nyomát viseli, sőt még énekel is benne, míg a lemezt záró Save Me-ben Portnoy csillog egy kicsit, de a majd tizenegy perces dal a végére erősen kifullad.

Nem mondom, hogy Jimmy Sullivan emlékének, a tisztelet lerovásának ne felelne meg a Nightmare, de pusztán ettől még nem lesz jó lemez. Most még a gyász összekovácsolja, továbbsodorja a  zenekart, de azt mondom, hiába az első heti, csak az USA-ban több, mint 160.000 eladott lemez, legközelebb ennél a teljesítménynél sokkal több kell.