Szinte hihetetlen, hogy idén az Avenged Sevenfold: City Of Evil-je is besorolt a nagykorúvá érett lemezek közé. A 2005-ös korong, mely egyébként már a harmadik sorlemez volt a californiai ötös diszkográfiájában, Európában is pályára állította a zenekart. A maga több, mint hetven percével, és a metal egyes leágazásai között bátran kalandozó, a punk rockot és a tágabb értelemben vett rockzenét is érintő dalaival a City Of Evil távolról sem volt egy instant slágergyűjtemény, mégis sikerült átlépnie a közönség ingerküszöbét.
A szakma az öreg kontinensen is egyöntetűen fejet hajtott az A7X előtt, M. Shadows-ék New Wave Of American Heavy Metal kupacba önkényesen besöpört csapata pedig a fémzene egyik nagy ígéretévé vált. Hogy ezt az ígéretet végül odahaza sikerült-e maradéktalanul beváltaniuk, a mai zenehallgatási szokások közepette, közel két évtized elteltével és több ezer kilométerrel arrébb nehéz megítélni. Tény, hogy azóta kihoztak négy újabb lemezt, jelenleg is nagy kiadónál vannak és a mainstream körökben mozognak.
Európában azonban manapság már nincsenek annyira szem előtt. Bár az is lehetséges, hogy csak az én szemüvegem torzítja a képet… Szintén tény, hogy a dalszerzésben is vastagon benne lévő The Rev dobos 2009 végén bekövetkezett váratlan halála minden téren megakasztotta a lendületet, hiába fordult meg náluk utóbb maga Mike Portnoy is, illetve az előzetes zenekari promó szöveg hiába szánta az A7X Fekete Albumának az épp tíz évvel ezelőtti Hail To The Kinget.
A június elején befutott Live Is But A Dream… az eddigi leghosszabb hiátus, hét év múltán követi a legutóbbi The Stage korongot. Ezúttal nem voltak hangzatos ígéretek, az elcsöpögtetett angyalszárnyas promó fotók, illetve a gyerekrajzokkal vetekedő borítókép meg nem sok jót ígértek. A lényeg azonban nem ezeken van, az outfit-jük ugyanis sosem a metal tábor konzervatív részét szólította meg, sőt a borítók terén sem sokszor remekeltek. M. Shadows és társai azonban idén egy olyan lemezt szállítottak le, amiért ismét tudok lelkesedni.
Aki valaha is hallotta a banda bármelyik anyagát, jól tudja, hogy nem lehet őket skatulyákba gyömöszölni, ahogy minden bizonnyal abban a tekintetben is egyetért velem, hogy a Zacky Vengeance-Synyster Gates duó az amerikai mainstream metal vonalon az utóbbi húsz évben felbukkant párosok legtehetségesebbjei között van, a Killswitch Engage és a God Forbid hathúrosaival egyetemben. Ugyanígy elvitathatatlan, hogy a bandának megvan a maga egyénisége; és itt most nem a külső megjelenésre gondolok. A jóval kevesebbet emlegetett Johnny Christ-Brooks Wackerman ritmusszekció sem az a fajta, amelynek tagjait zárójelben kellene emlegetnünk.
Az idei dalcsokor a tracklist első felében elcsöpögtetve tartalmazza a nagyobb lélegzetű témákat, vagyis a hat-hét perc körüli darabokat. Az előzetes single, a Nobody is ezek táborába tartozik. A hosszabb ezúttal viszont nem minden körülmények között egyenlő a bonyolultabbal. A formabontóbb címeket kapott hátsó daltrió tagjai (G, (O)rdinary, illetve (D)eath) legyenek bár rövidebb szerzemények, mégis úgy érzem, nehezebben találnak utat az emberhez. Még a gitárosok a pszichedelikus élményeikből, addig a szövegíró Shadows Albert Camus filozófiájából merítettek ihletet a négy éven keresztül formálódott témáikhoz.
A klasszikus gitáros Game Over, mint kezdet kapásból logikai bukfenc lehetne, de ha kicsit is beleássuk magunkat Camus munkásságába rájövünk, hogy mégsem az. Wackerman Dave Lombardo-s pörgetései, M. Shadows Serj Tankian és Mike Patton-keverék énektémái, meg a gitárosok klasszik metal szólói, nem is beszélve a bárzenés-zongorás középrészről, gyorsan nyilvánvalóvá teszik, hogy az A7X háza táján minden a legnagyobb rendben van. A Mattel nu metalos húrokat penget, és kisebb, akarom mondani, nagyobb logikai csavarokkal alapvetően ezen a vonalon is marad. Az ősi progresszív rockos témák és a nu metalozás vegyítése meg olyan, mintha a King Crimson járna kéz a kézben az első lemezes Mudvayne-nal. A Nine Inch Nails-es bevezetőt kapott, de utóbb Queen-es kórussal megbolondított Nobody volt hivatott betölteni az első single szerepét. Vokáljai révén ez a darab a könnyebb falatok között foglal helyet, de zeneileg ez is egy újabb feladványt kínál. A We Love You punk rockja jól bevált A7X panel, melyre lehet építkezni egy újabb adag nu metallal, némi industriallal, meg egy kis shoegaze-zel, sőt akár még némi bay area-i thrash-country kombó is bevethető. Van is itt belőlük minden.
A legszebb pedig az egészben az, hogy szó sincs kakofóniáról. A Cosmic az album lírája(ként indul), a lassabb építkezésével elsőre jól meg is téveszti az embert, majd jön az A7X mércével mérve visszafogott stíluskavalkád. Tudom, hogy hülyeség, de a dal első feléről a Guns N’ Roses Estranged-jének hangulati íve jutott eszembe. A Beautiful Morning elejének full Alice In Chains-es énektémái és a grunge-os gitárok maradéktalanul hozzák a borongós seattle-i feelinget. Ez a hangulat ki is tart a nóta végéig, a zenei eszköztár azonban közben jelentős átalakuláson megy át. Az introjával a ’80-as évek közepének popzenéit megidéző Easier az Angel Dust-korszakos Faith No More Mike Patton-jának dolgait idézi, talán a címválasztás sem merő véletlen… A progos, Dream Theater/Primus keverék G nem formabontó újdonság az A7X portfóliójában, a női vokálok azonban árnyalják a képet. Az (O)rdinary és a nagyzenekaros (D)eath meg egymásra reflektálnak, hogy végül a zongorás címadó nyugtassa le az embert.
A Life Is But A Dream… tehát az arra fogékony füleknek bőséges hallgatnivalót és búvárkodást kínál. Mégsincs minden veszve, ha ilyen lemezek is be tudnak férkőzni a mainstream-be. Ott a helye, és ragadjon is ott!
