Lehet, hogy már a könyökötökön jön ki, ha meglátjátok az olyan kifejezéseket, mint a southern rock, stoner rock, vagy a sludge, de ahogy a Stereochristból Hegyi Kolos is mondta blogunknak: ez egy őszinte műfaj. A Droids Attack zenéjére nincs is panasz ebből a szempontból, mert egy pillanatig sem érezni a Must Destroyon a megjátszósságot, és a felesleges póz parádét. Kapunk ellenben egy olyan szőröstökű rock albumot tőlük, aminek hallgatása közben legszívesebben felpattintanék egy doboz sört, és rodeót néznék, vagy valami roadster bemutatót, és így tovább. Egy szóval (vagyis egy félmondattal),a Droids Attacket hallgatni pofátlanul macsó dolog, és kész.

A műfajt már fent említettem, de részletezés képpen: Vannak itt igazi r n’r-os mocskos dzsidzsizések, ízes wah-pedállal ékített szólókkal, lefelezett ütemekre pakolt Black Sabbathot, és a békebeli 60-as végi, 70-es eleji időket idéző gitár szólamok, és súlyos riffek, de a korszellemnek megfelelő ritmus bonyolításokból is kapunk kóstolót. Ez utóbbiból úgy, hogy nem próbálnak meg az idegeinkre menni a srácok, és hanyagolják az öncélúságot. Ámen!
Na de mit is tud ez a Droids Attack? Lényegében egy olyan albumot dobtak össze (immáron harmadik alkalommal), amely végig hoz egy mocskos, füstös tróger rock nívót. Persze vannak kiemelkedő tételek is a Must Destroyon, viszont a mélyrepülés (amit valamiért kötelezőnek tarthat a legtöbb zenekar, ha albumot csinál) elmarad, és így nem akad meg egy pillanatra sem a lemez gondolatmenete.
 

Azért néhány szám külön említést is érdemel a Must Destroyról, így például a címadó nóta, ami a maga majd’ hét percével és különösebb csicsázás nélküli közép tempójával henegerel. Ilyen a Canadian Death Bus is, amiről néhol a Clutch is beugrott életérzésileg, csak itt jobban van felépítve a szám, mint a manapság bluesban utazó Pedáléktól megszokhattuk. A reszelős, pörgősebb, rockosabb, mocskosabb dolgokat pedig a legjobban képviseli a Koko Beware, és a kicsit Mastodont idéző The Great Wall Of Gina.
 

Mindenesetre amellett, hogy nem Droids Attackék találták fel a spanyol viaszt, sikerült saját hangjukat megtalálni, és hallatni is. Ami a vonzereje ennek a wisconsin-i triónak, hogy az izzadság szaga teljesen elmarad a Must Destroynak, pedig aránylag merész lemezről van szó, nincs benne annyi homogenitás, ami általában az e műfajban mozgó zenekaroknak egy típus hibája szokott volt lenni, de nem is csap át észveszett ugrálásba a műfajok között. Remek amit csinál a Droids Attack, és talán csak az az egyetlen hibájuk, hogy a gyorsabb részeknél, és énekügyileg gyakorta jut eszembe a Milligram, akik meg egy szintel nálam feljebb vannak, mint ők. Úgyhogy, ha már feltétlenül tölteni akartok zenét, így párban tegyétek meg. Érdemes!

Ízlelgesd itt: