A Helmet (cizelláltabban fogalmazva: Page Hamilton, és az éppen körülötte ténykedő zenészek) kicsit olyan, mint a viccben a csóka, aki minden geometriai képben vaginát lát, majd a pszichiátert vonja kérdőre, hogy miért mutat ilyen obszcén képeket. A Helmet egy csatornás zenekar. Ezt viszont úgy is kifejezhetjük, hogy amióta megtalálták a művészeti sajátosságaikat, azóta csak minimális változtatásokat eszközölnek a zenéjükben.
 

Ez viszont egy olyan bandánál a legkevésbé sem hátrány, akiket gyakran gyanúsítottak/gyanúsítanak meg azzal, hogy a nu metalnak kitaposták az ösvényt, hogy aztán egy kis fáziskéséssel erre épüljön egy négy sávos út. Ha maradunk az út analógiánál, a nu metal zsákutcába került, a Helmet meg tovább battyog önfejűen. Tulajdonképpen a vízválasztónak mondott, és a metálosabb megközelítéssel szakító 2004-es Size Matters óta, bár az azt megelőző lemezeiktől az az album sem üt el igazán.
 

A Seeing Eye Dog első pillanatától az utolsóig Helmet album lett, mind a megszólalását, mind  a tartalmi részét tekintve. Kisujjból rázza ki magából Page Hamilton az olyan gitár riffeket, és ének dallamokat, amik izzadságszag mentesen ülnek bele az ember fülébe, és ott is ragadnak. Köszönhetjük a málházós riffekre rakott, elnyújtott vokál által generált lebegős hangulatnak, vagy a zakatolós dzsidzsizésbe is beleszőtt, helmetes harmóniáknak.
Nincs is értelme egyenként elemezni a számokat egy Helmet albumnál, max néhány számot lehet kiemelni. A Seeing Eye Dogon például első hallgatásra is nagyot üt a Miserable a maga fülbemászó riffjeivel, énektémájával, és valahogy egy középtempós, punkosabb témából is képes igazi Helmet arcélet ki hozni a zenekar. A Welcome To Algiers viszont egy hajszálon múlik, hogy ne essen önismétlésbe, de ebből is győztesen jönnek ki az urak, a White City esetében dettó.
 

 A Seeing Eye Dog kecsegtet még egy Led Zeppelint idéző nótával is, az LA Water kicsit a Kashmir hangulatát hajazza, de ez is totál vállalható, és szintén hamisítatlan Helmet, nem úgy, mint az And Your Bird Can Sing, ami meg egy Beatles feldolgozás, szinte a kort igéző hangzással. Valamivel több, mint két percet elvesz az album addigi sodró lendületéből, de nyugodtan lehet mondani, hogy üde színfolt, ez viszont nem vonatkozik a Morphing szintis, vonós, minimál gitárba pendítős hangulat zajkeltésére.
 

Akit már egyszer magával ragadott a Helmet életérzés, ide tartozik a recenzió írója is, az nem fog csalódni a Seeing Eye Dogban, ami hangulatilag leginkább a Size Matters-t idézi, de mindenképp lájtosabb, kevésbé direkt, mit mondjuk a régebbi dolgaik (Meantime, Betty) voltak. Érdemes lesz tehát elmenni a Dürer-kertbe november 28.-án, mert ha az új album promócióját tűzik is ki célul (mondjuk úgy se, de tételezzük fel) akkor sem fognak csalódást okozni Page Hamiltonék.
 
A Helmet myspace oldala