Sokan tartják úgy, hogy a Darkest' 2009-ben napvilágot látott The Eternal Return sötét tónusú, fekete agresszióval és dühvel átitatott dalcsokra, habár nem feltétlen kiáltható ki tényleges szégyenfoltnak, mégis egy erős visszaesés a zenekar életében, amit én nem biztos, hogy (mostanra) teljesen megalapozottnak érzek. Természetesen az vitathatatlan, hogy az Undoig Ruin/Deliver Us páros után az Eternal' egy meglehetősen más, még elődeinél is sokkalta borongósabb, melankolikusabb hangulatot kívánt megfesteni, melynek hitelességét, szerethetőségét a rutinszagra hivatkozva rengetegen megkérdőjelezték. Azt hiszem először én is ebbe a hibába estem, kicsit talán csalódtam is, aztán majd egy évvel a megjelenése után, a lemez egyszer csak beleégett a lejátszómba, ezzel párhuzamosan pedig a lelkembe. Így, (mivel a Darkest Hour nálam a Hidden Hands of a Sadist Nation megjelenése óta a négyből négy arányt tudhatta magáénak,) majdnem biztos voltam benne, hogy ez a szívemhez igen csak közel álló banda képtelen lesz hibázni, és a ' Human Romance egy mesteri folytatásként fogja orvosi precizitással eltávolítani a belső szerveim, miközben az ágyamon hanyatt fekve, csukott szemmel hagyom, hogy a tökéletes, amolyan darkest'-es melankólia átjárja a lelkem és magába szippantson.  

 

 

Ismerve az előző lemezek egyedi hangulatú, már-már atmoszférikus és kifejezetten elvont fedőlapjait, meglehetősen furcsa volt ez, a lemez címéből eredő kisugárzás tökéletes vászonra álmodása, mely mindamellett, hogy kissé kilóg a sorból, mégis lúdbőrzik tőle az ember háta. Természetesen a szó pozitív értelmében. Igen ám, de sajnos ez a kellemes, szívnyaldosó érzés azért a lemez elindítását követően sajnos nem képes végig láncra verve, rabságban tartani az ember lelkét, így azt hiszem itt az ideje egy kicsit mélyebbre ásni és elárulnom, hogy hazudnék, ha azt állítanám, hogy a szemem lehunyását és a 'Human Romance elindítását követően Darkesték idei munkája egy szempillantás alatt belepta volna magát a szívembe, kiszorítva ezzel az előkelő helyen stagnáló előző lemezek egyikét. Sajnos, nem sajnos ez a múlt hónapban született, nem kis promót kapott lemez, amellett, hogy saját arcbőrét lekaparva, torkaszakadtából ordítja a pofánkba, hogy bizony a látszólagos fásultság meleg pólyájával csavarták körbe, sajnos legalább sikerült annyira hullámzóra, mint amennyire képes számos hibátlan és szerethető tétel felsorakoztatására. Talán pont ez a kettősség és az itt-ott felbukkanó fáradtságköntösbe bújtatott üresjárat kényszeríti ezt az igencsak felemás lemezt a nagy elődök mögé, annak ellenére, hogy a banda elmondása szerint ezt a lemezt jelölnék meg mesterművüknek. Azért én ezt egy kicsit bátornak érzem. Pontosabban megfogalmazva, sajnos a korong nem minden esetben képes az ember figyelmét az elejétől a végéig maximálisan lekötni, annak ellenére, hogy megmerem kockáztatni, hogy a svéd gitáriskola szorgalmas betanulásával és ennek szenvedélyes alkalmazásával, az idei kiadványon érzem először azt, hogy az önmagát évek óta dallamos death metalba soroló Darkest Hour legénysége, nem csak szavakkal, hanem tényleges és látványos erőfeszítésekkel szeretné magáról leszakítani a metalcore nyomasztó, egyre inkább fájdalmassá váló bilincseit, melyeknek kínzó szorítása az idő előrehaladtával egyre csak erősödött, hiába is próbálták foggal-körömmel bebizonyítani ennek az ellenkezőjét. Ám azt hiszem, a könnyfakasztó, izzasztó munka és önmegvalósító tréning gyümölcsét John Henry és csapata talán idén végre a kis kosárkájába teheti, melyet immáron már egy beteljesült álomként, az egyaránt modern és tradicionális dallamos death metal (mely legalább annyira táplálkozik az európai iskolából, mint amennyire képes ihletet meríteni a tengeren túli verzió sajátosságaiból...) piacán áruba is bocsáthat. Az persze már más kérdés, hogy ez a remekbe szabott önmegvalósító küzdelem végre a végéhez közeledik, ámbár nem szabad elmenni a mellett sem, hogy vegytiszta hangzásról egy percig sem beszélhetünk, hiszen a már említett zenei irányultságokon kívül azért jócskán érződik az előző lemezeken még szépen beágyazott és óvatosan adagolt régi sulis thrash hatás, melyeket még soha nem használtak ennyire agresszíven, ennyire pofátlanul, mint az idei nagylemezen. Miután igyekszünk maximálisan felfogni mindazt a sok sületlenséget, amit az imént, a teljes zenei analfabétizmusom és (látszat)szakértelmem hivatott kinyilatkoztatni, azt hiszem mindentől függetlenül annyiban kiegyezhetünk, hogy a Darkest Hour legújabb kiadványában, a zenekar muzsikájában eddig is felfedezhető alapok illetve műfaj kombinációk nem nevezhetők ténylegesen újkeletű próbálkozásoknak, hiszen ismerve eddigi lemezeiket -ha nem is ilyen mértékben,- az említett kutyulások mindvégig jelen voltak. Igazából talán ez adja a Washingtoni Darkest Hour igazi zamatát. A zenei paletta hasonló, ámbátor mégis más műfajba sorolható, ezáltal a rengeteg hasonló alappal megáldott különbözőségük szerelmének gyümölcseit hallhatjuk viszont gyakorlatilag minden eddigi korongjukon, minden eddigi tételükben, melyekben a metal irányzatok különbőző stílusjegyeinek elegyét olyan könnyed természetességgel és zsigeri profizmussal terítik elénk, hogy egy pillanatig sem vonjuk kétségbe mindazt a zenei profizmust, amit akarva akaratlanul le akarnak tuszkolni a torkunkon, annak ellenére, hogy szeretném újfent kihangsúlyozni, hogy egy percig sem az idei, erősen svéd orientált lemezt nevezném meg a csapat legjobb korongjának, hiszen majdhogynem esélytelenül volt kénytelen indulni olyan elődökkel szemben, mint az Undoing Ruin vagy a Deliver Us.

 

 

 

Talán a lemez igazi élvezetéhez, -csakúgy, mint az összes többi kiadványhoz, ami az immáron hivatalosan is dallamos death metal csapattá avanzsálódott Darkest Hour nevéhez köthető,- egy kicsit tényleg le kell hunynunk a szemünket és hagynunk, hogy szépen lassan, ezek a már-már klasszikus -és sokszor sajnos kiszámítható- dallamok minden sejtünket bekebelezzék. Így lelhetünk rá az olyan gyöngyszemekre, mint a a fülbemászó és szívszaggató hangulattal felvértezett Love as a Weapon,-ahol John a Deliver Us vonalát követve igyekszik a refrénben, a maga rekedtes hangján kifacsarni a szívünket,- az igazi döngölős, ámbár mély, befordulós és testünkön sunyi módon libabőrt eredményező refrénű Your Everyday Disaster, a Purgatory, a Severd Into Separates, vagy a zárótételt felvezető, a Hidden Hands of a Sadist Nation-ön fellelhető Veritas, Aequitas, epikus hosszúságú, instrumentális tétel mintájára megszólaló Terra Solaris, csak, hogy néhányat említsek. Azt hiszem ezekkel a pillanatokkal képesek azt a sokszor keserű, fájdalmas, de annál szerethetőbb habitusukat tökéletesen a lelkünkbe égetni, melynek eredményeképp biztos vagyok benne, hogy ha új rajongókat ugyan már nem is toboroznak, a régi, hűséges rétegnek -akik képesek felemelkedni ezen a már kissé megkopott kisugárzáson- egészen biztosan nem okoznak csalódást, és a kicsit mélyebbre tekintés, az esetenként melankólikus befelé fordulás pedig garantált!