Úgy vélem, voltunk egy páran a február végi Apocalyptica koncert előzenekarát hallgatva, akik azt éreztük: valaminek a részesei vagyunk. Valami új születésének. És annak az élménynek, hogy ma is léteznek ígéretes bandák. Hogy illúzió rabjai voltunk-e, majd eldönti az idő, hiszen az A Life Divided esetében egy első lemezes csapatról van szó.
Na és milyen ez az első lemez? Ha a szakácskönyvek stílusában értekezem, ezt írhatom: végy 20 dkg Linkin Parkot, adj hozzá 2 evőkanál Rammsteint, fűszerezd egy csipetnyi emoval, és az egészet vadítsd a ’80-as évek popzenéjével! Ügyelj rá, hogy mindez homogén elegyet alkosson!
Ha már idáig eljutottunk, essünk gyorsan túl a kritikai írás mindenkori legkellemetlenebb részén, a hibák felsorolásán! Mert hogy a jól sikerült homogenizáció itt azt eredményezi, hogy a dalok kissé egyformára sikeredtek, ugyanakkor mégsem sikerült túl sok egyéni ízt csepegtetni a produkcióba. Utóbbi pótlására persze még ráérnek ezek a müncheni fiúk. Az előbbi problémán viszont már most lehetett volna enyhíteni, ha például felpakolják az albumra youtube-slágerüket a The Ordinaryt. Mondjuk mehetett volna az Alphaville-feldolgozás helyére (Sounds Like A Melody), és ezt most bizony Isten, hogy nem a rocker-sznobizmus íratja velem. Bár ezek a srácok a „dicső” nyolcvanasokba csak épphogy, és kisgyermekként pislanthattak bele, jól sejtik, hogy az akkori popzenének vannak értékei. A „hasfájásom” annyi a dallal kapcsolatban, hogyha a refrén alá-mellé riffelgetünk néhányat, attól még nem biztos, hogy feldolgozásról, pláne átértelmezésről kellene beszélnünk. Az ilyesfajta Alphaville-védjegyes hangulatot a cd-n leginkább a második dal, a Forever képviseli érzésem szerint, persze, ez már saját szerzemény, némi Rammstein-idéző riffelgetéssel a közepén. „Őt” előzi meg nyitószánként a klippes sláger Heart on fire. Nem tudom, lemezindításnak így ez mennyire hatásos, inkább második-harmadik helyre kívánkozik, de...
...akkor ennyit a hibákról, és most jöjjön értekezésem kellemesebbik, díisérő része! Sz’al a „lángoló szívecskénél” tartottunk, mely dalt úgy képzelje el az, akinek még nincs elege fantáziadús hasonlataimból, mintha dj Tiesto és a Metallica közös száma volna. (Még megérhetjük, hogy lesz egy ilyen produkció is...) Elektro-poppos verzék után a refrén leszakítja a fejünket úgy, hogy Technokol Rapiddal is alig lehet majd visszaragasztani! Igazi, 2011-es metal-sláger!
A refrének különben mindenhol rendben vannak. Harmadikként kap helyet a dalok közt a szintén klippes Anyone (nekem ez hedonista ínyencként különösen tetszik: „enni van”). Az őt követő Wordsöt sem ugrasztom át, bár ebbe már mililiternyi szirúp vegyül. Amúgy az egész anyagot mintegy háttérsugárzásként az emo édes-bús hangulata kíséri. Titkos kedvencem a legutolsó dal, amelynek – megdöbbentő módon – The End a címe. Jópofa effektekkel telített, érdekes hangzású, és – végre! – különleges dal. Lehet, hogy az ilyen, és a még lemaradt szerzeményekkel 19-re lapot húzott volna a banda, de kis szerencsével bankot is robbanthatna!
Most, március 15.-e reggelén arra várok, hogy a kislányom felébredjen, és (végre) megfelelő („méltó”) hangerővel benyomhassam a Passenger albumot (nagyon fiatal kora ellenére gyermekem is imádja a zúzós zenéket). Mielőtt kilátogatnánk valamelyik ünnepi helyszínre, talán lesz még időnk végighallgatni. Mert én azért sem fogom végigjátszani a harminc feletti férfi szerepét, mely szerint egy füstös sörözőben, félig elázva arról kéne nyavalyognom, hogy „bezzeg régen, és ma ez a sok hülye, agyonmenedzselt csapat”. Ehelyett azt mondom: az A Life Divided nagyjából olyan, mint amilyennek egy rockzenekarnak 2011-ben lennie kell! Adok is nekik erre a debüt-albumra egy jókora, erős, szigorú négyest!
