Legyünk őszinték. A deathcore, mint olyan vitathatatlanul kezdi felemészteni megmaradt tartalékait, hiszen nap, mint nap szaladunk bele az egymásra halmozott klisék már kényelmetlen és kínos méreteket öltő tornyaiba, vagy éppen nyakig vagyunk kénytelenek merülni az önismétlés és ötlettelenség hömpölygő habjaiban. Az út pedig egyirányú, melynek végén betekintést nyerhetünk majd egy kínosan vergődő, kiégett műfaj utolsó táncába.
Persze itt-ott még fellelhetünk érdekesebb és/vagy értékesebb próbálkozásokat, ám úgy hiszem ez kellőképpen csekély ahhoz, hogy számottevő újjászületésről beszélhessünk. Mindamellett a süllyedő hajóról (melyen kétségtelenül a Despised Icon tavalyi feloszlása ejtette az utolsó léket,) kétségbesetten menekülni akaró zenekaroknak elkerülhetetlen némi friss vérrel feltölteni kiszikkadt ereiket, hacsak nem akarnak az üresség és súlytalanság állapotában vergődni, és még néhány önmaguk árnyékának is szégyenteljes momentummal megtoldani életművüket, melyek habár jóllehet képesek húzni még egy újabb strigulát a diszkográfián, a legkevésbé sem válnak izgalmassá vagy felejthetetlenné.
Minden bizonnyal e zord jövőkép elkerülése végett, amolyan utolsó mentsvárként funkcionálva születhetnek meg a deathcore különböző műfajokkal történő (valljuk be) kissé izzadtságszagú, ám egyre divatosabbnak tekinthető fúziói.
Ezt a fonalat megragadva döntött úgy a Suicide Silence legénysége is, hogy a kellően kitaposott és megcsócsált alapot bolondítják meg némi változatossággal, (szerencsére messzire elkerülve a mostanság egyre divatosabb elektronikai förmedvényeket,) így példának okáért a már rég elhantolt(nak vélt) nu metal műfaj egyes darabjait, saját sírjából kiásva gyúrták össze a trend szempontjából még csúcson lévő, ám zeneileg egyre inkább haldokló deathcore legjellegzetesebb kliséivel. A végtermék persze mindamellett, hogy tovább mutat a zenekar eddigi munkásságán, hosszútávon sajnos semmiképp sem válik érdekessé. Az első taktusokban is már tökéletesen érezhető változtatásokat tekintve a kérdés csupán az, hogy vajon a Steve Evetts producelte The Black Crown egy öncélú kiteljesedés, mely már évek óta a felszín alatt búrjánzva várta, hogy a világra jöhessen, vagy pedig egy kétségbeesett útkeresés, melybe a színtér süllyedő hajójáról való menekülés hajszolta hőseinket?
Akárhogy is, az egyszer biztos, hogy a Suicide Silence debütlemeze (melynek folytatásakor a recept lényegében nem változott,) még pont az időtájt látott napvilágot, amikor a színtér úttörőinek (pl.: Despised Icon, All Shall Perish, Job For A Cowboy, stb.) farvizén felevickélve, könnyű szerrel tudott berobbanni a köztudatba, így elsöprő, azóta is tartó sikere azt hiszem nem szorul különösképpen magyarázatra.
Most pedig, hogy az önismétlés a kihalás szélére sodorta a mára már minden izgalmat, feszültséget és eredetiséget kerülő műfajt, lényegében ugyanazt a kártyát harmadszorra is kijátszani óriási öngól lett volna, annak ellenére, hogy érezhetően a legtipikusabb sémákat görcsösen (és valljuk be kissé sikertelenül) kerülni akaró The Black Crown, hosszútávon kibontakozó vontatottságával sajnos mégis alkalmatlan folyamatos lejátszásra. Persze mankónak még mindig ott van maga Mitch, és az újdonságként ható különböző effektek, vagy az elődökhöz képest sokkalta kimunkáltabb és átgondoltabb riffelés, ám sajnos a nu metal és a groove metal legszebb pillanatait véres verejtékkel megidézni akaró, elsőre talán izgalmasnak tűnő, -persze később meglehetősen lapossá váló- megoldások is roppantul zsengének bizonyulva idézik elő még a lemez felénél sem tartva, hogy azon kapjuk magunkat, hogy figyelmünk akarva-akaratlanul már elkalandozgat, ásítozunk, és azon törjük a fejünket, hogy vajon az elmúlt fél órában hallottunk e egyáltalán bármiféle (ténylegesen) kiemelkedő momentumot, ami kikényszerítené belőlünk, hogy gondolkodás nélkül újraindítsuk a dalcsokrot.
Természetesen az kérem vitathatatlan, hogy a Suicide Silence ezen anyagával, pályafutásának legszínesebb és legizgalmasabb(nak látszó) hanganyagával rukkolt elő, hiszen mint említettem az elődökhöz képest most lényegesen több a fogós(abb), megjegyezhető(bb) és szerethető(bb) momentum, nagyobb a technikai kiteljesedés, sokkalta több a fantázia, és a hangzás is bivalyabb. Ám sajnos hiába mindez, és az egyes pillanatokban visszaköszönő kétezres évek eleji Machine Head féle ízvilág, vagy éppen (közvetetten) a Korn egyes megoldásait megidéző momentum, sajnos a lemez többszöri végigpörgetése után is éhes marad az ember, és inkább nyúlna egy-egy All Shall Perish vagy Whitechapel kiadványhoz, melyek valljuk be, lényegesen laktatóbb falatok bármely Suicide Silence matériánál.
A kérdés pedig már csak az, hogy vajon a The Black Crown-t vízválasztónak, vagy pedig egy kétségbeesett útkeresésnek kell e tekintenünk, melyet minden bizonnyal majd a soron következő dalcsokor lesz hivatott megválaszolni.
Legyünk őszinték. A deathcore, mint olyan vitathatatlanul kezdi felemészteni megmaradt tartalékait, hiszen nap, mint nap szaladunk bele az egymásra halmozott klisék már kényelmetlen és kínos méreteket öltő tornyaiba, vagy éppen nyakig vagyunk kénytelenek merülni az önismétlés és ötlettelenség hömpölygő habjaiban. Az út pedig egyirányú, melynek végén betekintést nyerhetünk majd egy kínosan vergődő, kiégett műfaj utolsó táncába..jpg)
Ezt a fonalat megragadva döntött úgy a Suicide Silence legénysége is, hogy a kellően kitaposott és megcsócsált alapot bolondítják meg némi változatossággal, (szerencsére messzire elkerülve a mostanság egyre divatosabb elektronikai förmedvényeket,) így példának okáért a már rég elhantolt(nak vélt) nu metal műfaj egyes darabjait, saját sírjából kiásva gyúrták össze a trend szempontjából még csúcson lévő, ám zeneileg egyre inkább haldokló deathcore legjellegzetesebb kliséivel. A végtermék persze mindamellett, hogy tovább mutat a zenekar eddigi munkásságán, hosszútávon sajnos semmiképp sem válik érdekessé. Az első taktusokban is már tökéletesen érezhető változtatásokat tekintve a kérdés csupán az, hogy vajon a Steve Evetts producelte The Black Crown egy öncélú kiteljesedés, mely már évek óta a felszín alatt búrjánzva várta, hogy a világra jöhessen, vagy pedig egy kétségbeesett útkeresés, melybe a színtér süllyedő hajójáról való menekülés hajszolta hőseinket? 
