Nem keverendő össze a gyermekeknek játszó Alma együttessel. De, ha valaki összekeveri, hát nem csoda, mivel ismertségük finoman szólva sem említhető egy lapon mondjuk a Hammerfalléval. Hogy miért alakult ez így, talán válaszra lelhetünk az alábbi filózás közepette.

Az Almah Edu Falaschi Agra-énekes szólóprojektjeként indult 2006-ban. Az első albumon még olyan zenészek működtek közre, mint Emppu Vuorinen gitáros a Nightwishből, vagy éppen Lauri Porra basszer a Stratovariousból. De jelen volt Mike Stone is a Queensrycheból, hogy a többieket már ne is soroljam.

 

A második próbálkozásra Edu már – egyébként brazil – honfitársaival vette körül magát, és így együtt mostanra igazi CSAPATTÁ érettek. A beharangozó klipp is ezt üzeni, és nem is ezzel van a baj. Ez a történet arról szól, hogy hogyan jutunk el a kezdő, bombaként zúzó Hipnotizedtől, az utolsó, semmi kis akkusztikusig, a When and whyig.

 

A gagyi poweres lemezkezdet megijeszti az embert, de Edu és csapata ebből a vert helyzetből felállva óriási győzelmet arat. A Hypnotized talán 2011 legjobb metal-dala is lehetne valamelyik év végi összesítésben. Pattogós, zakatolós, ugyanakkor mégis dallamos, korszerű thrash. Természetes, hogy lehetetlen egy teljes lemezen át tartani ezt a szintet, így a következő dal minimális visszaesést jelent. De tényleg csak minimálisat. Ütős verzék, dallamos refrén fröcsögős lezárással, az egész valahol a power és a trash határmezsgyéjén száguld. Viszont itt már felsejlik egy gyerek-betegség, melynek tünete, hogy Edu énekes ifjonc korában rengeteg olyan lemezen rághatta át magát, amelyen egy bizonyos Bruce Dickinson nevű úriember énekelt. A Day of the news környékén a lemez már határozottan veszít erejéből. Ez már amolyan „intellektüel-metal” a la Dream Theater. A refrén nyálasodik, de még tűréshatáron innen állapodik meg. A Bullets on the altar már vegytiszta nyál, de engem - merengőssége és mega-dallamos refrénje miatt – speciel megfog. A Zombies Dictator, ahogy a zombik a maguk valójában, egyfajta feltámadásról tanúskodik. Ez az amit nagyon tudnak a brazil fiúk: ötvözni a trash kíméletlen nyersességét a dallamérzékenységgel. Hát akkor miért nem ezt játsszák? Talán mert ide is oda is meg akarnak felelni. Dicséretes a változatosságra törekedni, de aki sokat akar markolni, jól tudjuk, keveset tart a végén a kezében. Itt is ez történik, miáltal a lemezanyag széthullóvá válik.

 

 

Ezt némileg lehetett volna egyensúlyozni a dalok bölcsebb elosztásával. Az első két dal után pontosan érzi az ember, hogy túl magas lécet állított maga elé a zenekar – vagy Edu Falaschi, ahogy tetszik -, és lehetetlen lesz többször megugorni, de gyarlóságunk végett mégis csodát várunk. Persze, nem kapjuk meg. És Almahék (még) nem annyira nagyok, hogy ezt megengedjék maguknak.

 

A képzeletbeli B oldal – talán a Daydream Lucidityt leszámolva - valljuk meg, nem sokat ér. Pedig közöttük van a klippes Late night in 85. Hiába a gyönyörűen vágott film, láttán aligha fogják tízezrek felkapni kabátjukat, és a legközelebbi lemezboltba rohanni. Ha mondjuk a Hypnotizedből forgattak volna, szerintem ez simán bekövetkezik. Mert hogy a szintén képzeletbeli A oldal összességében bivalyerős, emiatt a zökkenők dacára simán megadható a négyes osztályzat. Szomorú, hogy nagyon kicsi hiányzik egy ennél jobb jegyhez...