Ilyenkor évvége felé az ember, ugye összegez; többek közt felméri, mit hagyott ki az elmúlni készülő évben, és hogy lehet-e azt pótolni a hátra lévő minimális időben? Én a magam részéről biztosan már megint sok mindent ellinkeskedtem, „rockstationileg” két megírandó kritika jut eszembe, melyek hiányában, úgy hiszem, nem lehet a ’11-es zenei évet nyugodt lelkiismerettel lezárni. Az egyik ilyen Timo Tollki maestro új bandájának első albuma...
Hát persze, erről írni kell, hadd legyen a Stratovarius hajdani kiválóságának egy búcsúkritikája nálunk is. Hiszen Tollki mondott egy olyat, hogy toll be, azaz abba kívánja hagyni a zeneírást, ezzel együtt a zenélést örökre, plusz még tíz évig. Indoklás: nem volt elég nagy az érdeklődés a Symfonia-lemez iránt.
Szerintem nem eszik ilyen forrón a kását, különösen Timo barátunk asztalán nem, akit nem éppen kiegyensúlyozottsága, megfontolt döntései miatt szeretünk. Hadd ne írjam le az általam ismert, elképesztő sztorikat, elég annyi, hogy lehetségesnek érzem: amikorra a szegény újságíró kollega begépelte a visszavonulót fújó nyilatkozat utolsó mondatat, addigra a (saját bevallása szerint) személyiség-zavaros gitáros három-négy új dalt megírt a következő Symfonia-albumra.
Amikor szétágaztak Timo Tollki és a Stratovarius együttes útjai, még kíváncsian vártam a folytatást. Bevallom, inkább a magára maradt lantostól. Gondoltam, ő volt a zenekar szíve, szív nélkül pedig minden(ki) halott. Nem számítottam rá, hogy a nyomás alól kiszabadult kreatív elmék (mert hogy Tollkival nem lehetett egyszerű az élet) egészen jó dolgokra képesek... Olyannyira, hogy kicsivel később elkönyveltem magamnak: ezt a partit bizony az anyazenekar nyerte az Elysium című, ez év elején megjelent albumával. Még egy darabig vártam a Strato Project néven ígért Tollki-csapat színre lépésére, azután agyamból törlődött az egész történet. Nem gondoltam át, hogy a világnak van olyan része, ahol nem lehet mindent véghez vinni, például megtévesztő nevet adni egy zenekarnak. A Symfonia elnevezés viszont olyannyira üres, hogy a szem automatikusan átugorja, bármely vonatkozásban is találkozik vele.
Mivel blogunk dicséretére legyen mondva, hogy naprakész, mire eljött a nagy találkozás ideje (köztem és az e kritika tárgyát képező album között), már kicsit image-rombolásnak éreztem a lerágott csont megcsócsálását. De ez az év vége jó alkalom...
...hogy végre belehasítsunk a kritika szikéjével a boncolandó „testbe”. Nos, kezdjük azzal, ami kellemetlen, ami hasonlóan ötlettől menetes, mint maga a zenekarnév. Ez sajnos maga a zene. Tollki nemes egyszerűséggel „lenyúlta” saját korábbi dalait, igaz, ő legalább a sajátjaival tette ezt. Például a Strato’ talán legnagyobb slágerét, a Hunting high and low-t gond nélkül rá lehetne énekelni a Come by the Hillsre, talán csak a szöveg változott. A 2011-es év egy kicsit (?) a supergroupok éve volt, tehát a Symfoniáé is. Ezt a státuszt erősítendő itt van többek közt Uli Kusch volt Helloween-dobos. Nos, ez a tény úgy látszik a zenekart nem csak a mértéktelen speedezésre, hanem a Future World mega-sláger lenyúlására is „feljogosítja”. Itt Pilgrim Road a címe. A speedezést nem úgy értettem az imént, hogy a csapat tagjai disco-drogokkal élnek, hanem, hogy ezt a lemezt nem végighallgatjuk, sokkal inkább végigtrappolunk rajta. Egyértelmű kedvencembe, a gyönyörű metal-eposzt jelentő címadó dalba is sikerült két fölösleges speed-blokkot becsempészni. Az anyag vége felé már kifejezetten örültem a Rhapsody in Black viszonylagos közép-tempójának.
Ilyen kaliberű zenészektől sokkal több ötletességet várunk!!! Mert itt van még André Matos volt Viper énekes. Igaz, ő meg pont a másik végletet képviseli. Őt hallván az emberben megfogalmazódik a gyanú, hogy a roswelli UFO-katasztrófa után nem minden űrlényt boncoltak fel, hanem egy elszabadult, és íme, itt van. Földi lény nem hinném, hogy képes ennyire zavaróan magas hangtartományban mozogni, talán csak a denevérek. Utóbbiakat nem halljuk, André hangjához legalább 3-4 hallgatás kell, mire megszokjuk.
Symfonia - In Paradisum
De azután csak megszokjuk, és meg is szeretjük a leírtak dacára az In Paradisum albumot. Közben megérti az ember annak a mondásnak értelmét, mely szerint az őrült és a zseni közt csupán egy hangyaf..., vagyis hajszálnyi a különbség. Még egy Timonál hétköznapibb muzsikus a helyében azt mondaná: „na jó, akkor üssünk össze egy albumot, mégis valamiből élni kell”, és letojná volt zenésztársait, addig örült zsenink mindent megtesz a rajongók átcsábítása érdekében, és hogy megmutassa, ki a Strato’ gyerek igazi apukája. Ebből erednek az imént sorolt fogyatékosságok, de ugyanakkor garantált jó szórakozásunk is. Ne féljünk tehát attól, hogy nem minden dal van oda téve, hogy nem hemzsgnek a mega-refrének, hogy nincsenek szívet tépő balladák (utóbbiak a Don’t let me go zárószám, és az Alayna, melyet kicsit Scorpions-ízünek érzek). A lemez-csúcspont In Paradisumban pedig még André Matos is fantasztikusan nagyot énekel.
Úgyhogy aki a fent leírt jellemzőkben zenéjére ismer, az garantáltan tíz centivel a felhők felett fog járni hallgatás közben. De előbb rohanjon el a járdán a legközelebbi cd-boltba, és vásárolja meg az In Paradisumot, hátha ezzel is hozzájárul Tollki kiengesztelődéséhez.
