Nem kell megijedni a címtől; e hasábokon továbbra sem fogunk hitkérdésekről polemizálni. Csupán a Nazareth 2011-es albumának egyik dalcímét idéztem. De nem emiatt, sőt nem is a zenekarnév végett jelenik meg pont a mai napon e lemezkritika.

Ez a cd bizony néhány hónapja kijött már, de ezúttal szándékos volt a visszatartás. (Legalábbis volt kifogás a lustaságra....) Egyből arra gondoltam, milyen jó lesz majd Karácsonykor az erről szóló írással köszönteni a Rockstation olvasóit, egyúttal ajánlani is ünnepi hallgatni valónak. Mert ez egy ilyen hangulatú munka. Hallhatóan nem akar konkurálni sem az Anthrax, sem a Megadeth ezévi albumaival (meg persze a korábbiakkal sem).

Jó féle blues-rock ez, kérem! Bár a szomszéd öreg néni bizonyára megbotránkozna még a gondolattól is, hogy ezt a muzsikát a Karácsonnyal hozzuk bármilyen összefüggésbe, de mi azért valljuk be: erre a hangulatra ilyentájt vagyunk leginkább fogadó-képesek. A Big Dogz-lemez kódját ilyenkor van a legnagyobb esélyünk feltörni.

Mert az is a kódolt lemezek körébe tartozik. Ahogyan például az új Nightwish esetében is tudnunk kell, hogy tulajdonképpen az egy filmzene, és ebből adódik eklektikussága és végtelen sok furcsasága. Az új Nazareth esetében persze egészen másról van szó.

Ebben az évben az idő múlásának többféle megközelítésével, értelmezésével találkozhattunk. Klaus Meineék, ugye, azt mondták, hogy néz már ki egy skorpió őszülő fullánkkal, visszavonulót kell fújni, mielőtt még a méltóságon csorba esne. A Uriah Heep-fiúknak egy lemez és egy fergeteges koncert által sikerült elhitetniük velünk, hogy ők voltaképpen húsz évesek, és egy hatalmas fityiszt mutattak a gonosz időnek (fityisz helyett valami mást akartam írni, dehát Karácsony van).

A Dan McCafferty énekes, és Pete Agnew basszusgitáros vezette Nazareth pedig ezt súgja nekünk: „megöregedtünk ez van, ha nem tetszik, ne hallgass minket. Mi most így és ezt akarjuk játszani!”. Elmúltak már azok az évek, amikor a Nazareth főzenekar volt az úgynevezett „Fenevad Fesztiválon” Igaz, már az időtájt, gyermekfejjel megszerettem a búcsúkon ringlispielezéshez aláfestő-zenének használt Winner of the Nightot, melyet populáris hangzása ellenére a mai napig is az egyik legjobb rock-balladának hiszek. Azóta a fiúk tovább lassultak – miközben a rockzene meg gyorsult körülöttük. A Big Dogz lemez egy melankolikus, de ugyanakkor nagyon kellemes filózgatásra ad alkalmat az idő múlásáról – hiszen ez az évvégi időszak (akár palástoljuk ereszd el a hajam-bulival, akár nem) úgyis erről szól.

Talán csak a The Toast című dal  pörgős, a többi nóta egyfajta „túrbósított blues”, néhány líra fordul elő itt ott közbeiktatva. Utóbbira példa az is, amelytől cikkünk címét kölcsönöztük (When Jesus Comes To Save The World Again), és személyes kedvencem a Butterfly. Utóbbi a torzító-pedál elfelejtésével, és erős zongora-dominanciával készült, egyfajta Norah Jones-feeling lengi körbe. Mindenképpen kuriózuma az albumnak, hiszen e három tényező azért a többi szám egyikére sem jellemző. Mégis úgy látom a youtubeos házilag barkácsolt klippeken, hogy nem csupán belőlem váltott ki érzelmeket a dal.

Amelyeket még ki tudnék emelni a sorból az a No Mean Monster, vagy éppen a Radio címet viselő dalok. Előbbi jó kis középtempós rnr, utóbbiról stílusilag nekem speciel Rod Stewart ugrott be. Ennél a pontnál a zeneipar igazságtalanságáról elmélkedhettem kicsit: ha valójában ez a whiskeys-hangú skót előadó vette volna szárnyi alá, a dal címszereplői minden bizonnyal ronggyá játszották volna már. (Megint csak a Karácsonyra való tekintettel írtam rongyot.) Pedig Dan McCafferty is rendelkezik olyan hangi adottságokkal, mint a skót „megasztár”, sőt, az idő múlása hangját egyre inkább érleli.

Több dalt nem érdemes kiemelni, hiszen mindegyik – talán ez a legmegfelelőbb szó – kellemes. Tovább méltatni sem érdemes az albumot, mert vagy leesik a tantusz, vagy értetlenül csóválja a fejét az emberfia, hogy kerül mindez egy évi összesített listán bárhol is a harmadik helyre.

Rossz alvó vagyok, Szenteste feltehetőleg a család kidől mellőlem. Én pedig, azt hiszem, hanyatt fogok dőlni az ágyon, fülemre teszem a hallgatót, átadom magam a hangulatnak, miközben Dannel együtt dúdolom: „tonight - just me and my radio”. És nem csak a karácsonyi szívélyesség miatt adok egy ötöst a Nazarethnek.