Újra az a tanulság, hogy nem szabad prekoncepcióval nekiállni egy albumnak. A két Nightwish-epigon február végi versenyét már gondolatban megnyerettem a Xandriaval, anélkül hogy a versenytárs Amberian Dawn vadi új albumát meghallgattam volna. Mentségemre szolgálhat, hogy idáig igencsak egyenlőtlen küzdelemről volt szó. Bár túl mélyen nem ástam be magam a cikkünk tárgyát képező finn szimfonikus metal társulat munkásságába, valahogy a következő kép (és hang) élt bennem róluk: adott a világ legcsodálatosabb hangú énekesnője, aki köré felépítenek valami darkos produkciót. Most azonban, ha ezt a hangot gondolatban lekeverjük, akkor is észveszejtő dolgot kapunk végeredményül. A Circus Black nem tudom, jobb-e, mint Xandriaék szintén most kiadott Neverworld’s Endje. De nem rosszabb, ebben biztos vagyok. Sőt! Változatosabb, érdekesebb.
Árulkodó a lemez-cím; bizony szinte végig belengi az anyagot egy szürrealista fátyol – lágyan, és kellemesen. Nem zavaróan; nem megy át – a cirkuszos cím dacára – sem vásári hangulatba, sem pedig öncélúságba. Természetesen minderre a legjobb példa a nyitó/címadó Circus Black. Kedvencemmé mégis egy Empire korszakot élő Queensrychehal házasított popdal, az I Share With You This Dream avanzsált. De található ezen a metal-opera cd-n olyan dal (Chamel’s Ball, Letter) amely inkább opera, mint metal. Hogy a srácok nem kizárólag a fantasztikus tehetségű Heidi Parviainennel akarják elvontattatni a produkciót, arról a duettek (Cold Kiss, I share with…) tanúskodnak, no meg persze a zseniális instrumentális The Rivalry Between Good And Evil. A záró nóta felelősségteljes funkcióját betöltő Lily Of The Moon pedig már újra Heidié – nem csak azért, mert minden szöveget ő tudhat magáénak a repertoárban. Itt ismét pacsirta módra szárnyal, az ügyesen kivokálozott refrén pedig egyenesen hátborzongató.
De hogy ne csak borzongva áradozzunk, jegyezzük meg, hogy például a műfajban kötelező líra szerepét játszó Guardianban hősnőnk hangja sehogyan sem akar összetalálkozni a dallal, pedig nagyon keresik egymást.
Olvasóim már bizonyára nagyon unják a klippes dalokat övező sirámjaimat, de itt szerintem megint csak nem sikerült megtalálni a megfelelőt a Cold Kiss „személyében”. A cím viszont annál inkább találóbb; tényleg amolyan „hideg csók” ez a nóta. Nem rossz, de valahogy nem is annyira ütős. Szerencse, hogy a cd trackjei sorában ezt követő Crimson Flowersszel már kezdünk ébredezni.
A különbség, hogy a Circus Blacket MINDENKI figyelmébe ajánlom, aki él és mozog. Természetesen a Nightwish, metal-opera, és (death nélküli) szimfonikus metal fanjainak elsősorban, de aki nincs legyőzhetetlen előítélettel a műfaj iránt, annak szintúgy.
Bármelyik oldalról közelítenek is. De akár szerepelhet a hallgatók sorában komolyzene-kedvelő, a metaltól egyébként meglehetős távolságot tartó anyukám is, aki csupán énmiattam jön fel a Rockstationre. Élvezzük a zenét, és – tudom, megbotránkoztatok jó pár embert – legyünk tanúi Tarja trónfosztásának!
