Kezdem a végén: erre a munkára nem kívánok ötöst adni. Azért nem, mert „utánozás, majomszokás”. Ahogy már az oviban is megmondtuk. A német szimfónikus-metal-üdvöske, a Xandria esetében különösen érthetetlen ez a viselkedés, mivel kezdetben sokkal-sokkal bátrabban kísérleteztek mindenféle kütyüvel és világzenei megszólalással. Általában ez fordított sorrendben történik, de csak most döntöttek úgy, hogy saját (vas)út építés helyett beállnak a Nightwish-expressz mögé a sínre. Az ilyen vállalkozás általában nem jár sikerrel, hiszen az elől haladó diktálja a tempót, és veszi fel az utasokat az emiatt nevetségessé váló többiek elől.

A Xandrianak viszont valahogy sikerült az a vasút-közlekedési képtelenség, hogy – ha nem is előzték meg az előttük haladót – legalábbis mellé értek! A magam részéről a Neverwold’s Endet egy fokkal szívesebben (és többször) hallgatom, mint a példakép legutóbbi produkcióját – pedig arra is négyest adtam. Úgyhogy „soha-világ vége” (jujj!) megérdemel mégiscsak részemről egy majdnem ötöst.

A cd vadromantikus, de amúgy csodálatosan művészi borító mögött rejtezik. Egy szomorkodó kisfiú mólón ülve szemléli a körülötte lévő tengeri és szárazföldi világ pusztulását – reméljük, neki magának nem esik baja. Belül pedig ott a szokásos metal-opera-dalfolyam, ügyesen megszaggatva a mega-dallamokat és a „kütyüzést” némi gitár-dörrentéssel, zseniális szólókkal (Philip Restemeier és Marco Heubaum ), helyenként agresszív dob-játékkal (by Gerit Lamm).

Az új igazolás, Manuela Kraller „frontasszony” igencsak bejövős. Elsősorban a hangjára gondolok. Ha súrolva is, de átviszi a műfaj Tarja által felállított etalon-lécét. Egyéb léc-állításról most ne értekezzünk, nézd hosszasan a mellékelt fotót! :-)

De komolyodjunk meg végre, és akkor vegyük sorra a dalokat! A szerkesztési elv néhol ügyes, néhol érdekes. Utóbbi kategória a viszonylag nehezen emészthető, maideni epikusságú (van ilyen szó?) A Prophecy Of Worlds To Fall kezdőszámként való szerepeltetése. Az ezt követő Valentine adja az első klippet – a műfaj alapszabályainak megfelelő dalocska, talán az átlaghoz képest még több cukormázzal.

Ami mondjuk a Europenak a The Final Countdown, körülbelül az a Xandrianak a 2005-ös India albumon található Forever and Now. Azon kevesek, kik széles e hazában ismerik a germán fiúkat és lányt, azt kérdezhetik, de joggal: van-e most ehhez hasonló. Jelentem: van! Úgy látszik, a xandriások bizony szavaktól képtelenek szabadulni, mert most Forevermore lett a cím. Talán még jobb is, mint a hét évvel ezelőtti előképe.

Nekem a kedvencem mégis az ezt követő Euphoria – Blood on my Hands kettőse. Ugrok egy kicsit: a The Dream is still alive is figyelmet érdemel, úgy mint a korong egyik lírája, de „csupán” egy átlag rock-ballada. A Call of the Winddel egy folk-metal blokkba érkezünk – e műfajnak is inkább a populáris perifériájára, amitől az „igazi” folk-fanok minimum eret vágnak magukon. Az e dalcsoportban található másik ballada, az A thousand Letters már picit ügyesebben sikerült „elődjénél”. A Cursed  kis eklektikus szösszenet, hegedűvel, zúzással, és az amúgy is e tekintetben kényeztető album egyik legütősebb refrénjével. Talán a szimmetria kedvéért a hivatalos, bónusz nélküli dalsort az epikus  The Nomad´s Crown zárja.

Ajánlom e lemezt a Nightwish-féle muzsikák elkötelezettjeinek – hiába ágálnánk is, a finnek, úgy látszik, műfajt teremtettek – amennyiben nem hajlamosak a megbotránkozásra. A Xandria kissé arcátlan – de nem arctalan zenekar. Ajánlom a metal opera, szimfonikus metal vagy mi a frász rajongóknak, mert minden itt van, amit e műfajról tudni kell. Semmiképpen nem ajánlom viszont azoknak, akik megbotránkoznak annak láttán, mennyien töltötték le a youtube-ról a legfrisebb Nightwish-klippet, mert minden itt van, amit e műfajról tudni kell.