„Fontos szempontnak tartottuk alapításkor azt, hogy a zenekarunk ne válasszon egy bizonyos zenei stílust, hanem majd ezt a tagok különbözősége alakítja ki idővel” Hogy miért egy idézettel indítom a kritikámat?

A válasz egyszerű. A lemez hallgatása közben próbáltam belőni, hogy még is milyen stílust játszanak a srácok, de egyszerűen nem sikerült. Talán a túl sok összetevő az oka, ugyanis van itt minden. A kiadvány meghallgatása előtt a Ride into anonymity klippjével barátkoztam, csak hogy tudjam, mire számítsak az elkövetkező 47 percben. Még mielőtt belevágnék abba a bizonyos kritizálásba, egy dolgot le kell szögeznem. Az pedig nem más, mint az énekes személye, azaz Bokodi Bálint. A videó megtekintése után nem volt kétségem afelől, hogy ezt a hangot már hallottam valahol. S láss csodát a facebookra kitett biográfiában meg is találtam a választ (ex Gloaming). A Gloaming volt az egyik első magyar zenekar, akiket 17 évesen kezdő „metálos” fejjel hallgattam, akikre egy másolt válogatás cd-n bukkantam rá.

A zenekarról elnevezett korongra nem is találhattak volna fogósabb tételt indításnak, mint a már fentebb említett Ride into anonymity. A White Flag lassabb kezdése senkit ne tévesszen meg, nem egy balladát kapunk így a lemez elejére sokkal inkább folytatódik a vadulás, amit a Hunting Season-ben megkezdtek. A kiadványt egy fajta kettősség lengi körül ez a bizonyos kettősség a One Hit Celebrity-ben csúcsosodik ki, a srácok tökéletesen váltogatják a durvább és dallamos részeket ebben a dalban. Pozitívumként meg kell említenem a jól elhelyezett dallamos refréneket, ami egy keményebb zenekarnál mindig komoly fegyverténynek számít. A felvételek a Perfect Noise stúdióban zajlottak, a borító pedig Borbás Robi (Sharon Tate) érdeme, ami most is nagyszerű lett. Külön öröm számomra, hogy egyre több magyar zenekar dolgozik vele vagy hasonló színvonalú grafikusokkal, ahelyett hogy összedobnának valamit 2 perc alatt photoshopban.

Most pedig jöjjön a fekete leves, ugyanis az élet sem fenékig tejfel. A 47 perces játékidőt kellene majd a következő korongon egy olyan 35 percre visszaszorítani, hogy ne fulladjon unalomba az egész. A másik pedig a hangzás. A gitárra ráférne egy kis kraft, a basszus ugyanis túl sokszor dominál, a gitár pedig csak a háttérben szól, pedig fordítva kellene. Végezetül pedig azt tanácsolnám a srácoknak, hogy a fülbemászó refrének maradjanak a későbbi kiadványokon is, mint fentebb említettem ez mindig komoly tényező egy ilyen csapatnál, akár a mainstream felé kacsingatás során is.