A Sumerian istállóján belül évekig három zenekar (a Faceless, a Born of Osiris és a Veil of Maya alkotta triumvirátus,) váltogatta az elsőbbséget képzeletbeli listám legfelső fokán, mely mindig az adott év aktuális kiadványainak függvényében változott. A Born of Osiris az igen csak biztatónak tűnő debüt EP után tanusított apró(bb) visszaesését követően megcsinálta a tavalyi év legjobb lemezét, a The Faceless a 2008-as, bitang erős Planetary Duality óta folyamatosan csak ígérgeti a folytatást, míg a Veil of Maya lemezről-lemezre bizony megállíthatatlanul fejlődött. És eltelt egy újabb két év....
A tény, hogy a Faceless agy, Michael Keene helyett a zenekar ezúttal a Periphery-ből ismeretes Misha Mansoor-t ültette a produceri székbe, mindamellett, hogy természetesen borítékolta a kifogásolhatatlan minőségbeni változatlanságot, nyilvánvalóan akarva-akaratlanul is rányomta a Periphery debütre is jellemző letisztultságot, ha úgy tetszik, sterilséget az új matéria egészére. Ez persze egyáltalán nem zavaró, hiszen szerencsére szó sincs arról, hogy hőseink e tekintetben átestek volna a ló túloldalára, sőt, minden hang a helyén van, minden úgy szól, ahogy annak szólnia kell, és a kisebb-nagyobb változtat(ga)tásoktól eltekintve a már jól bejáratott recept bizony negyedszerre is működőképesnek bizonyult.
A 2/200-re keresztelt bevezető tétel baljós, kicsivel több, mint egy perce nyitja meg az ajtót előttünk, mely után voltaképpen egy pillanatnyi üresjárat sem rondít bele a soron következő kilenc tétel összképébe. Kivétel nélkül minden dalban a már jól megszokott Maya ízek határain belül rengeteg kapaszkodót találhatunk, melyek újra és újra arra kényszerítenek bennünket, hogy szüntelenül pörgessük a korongot, mely egy percig sem válik vontatottá. Egyrészt azért, mert a dalokban felhalmozott technikai egyvelegnek néhány felületes hallgatás bizony borzasztó kevés lenne ahhoz, hogy valóban átláthassuk minden részletét, így végig képes fenntartani a figyelmet, újabb és újabb meglepetés bonbonokkal csillapítva éhségünket. Másrészt pedig a megmaradt recept mellett, azért a srácok bátorkodtak néhány (remekül adagolt) újítást is belcsempészni a dalokba, - melyek ugye az (egyébként csaknem hibátlanul sikeredett, és ezzel, ha ugyan kimondatlanul is, de az új dalcsokorra meglehetősen nagy terhet nyomó) [id] ismeretében abszolút nem lehetnek idegenek a számunkra. Egész egyszerűen csak jobban ki lettek bontva azok az elképzelések, amik már két évvel ezelőtt is javában kezdtek körvonalazódni.
A lemez egyik negatívuma, talán pont a legnagyobb erénye is egyben, hiszen a maga alig több, mint huszonnyolc percnyi játékideje, ugyan tényleg meglehetősen soványkának tekinthető, ám pont ez biztosítja a dalcsokor számára azt, hogy a komplex és összetett nótákkal együtt, egy percig sem érezzük soknak vagy éppen fárasztónak a végeredményt. A másik pedig, hogy személy szerint én az utolsó két dalt mindenféleképpen felcseréltem volna, hiszen az örvénylő, instrumentális Eclipse egy kifogásolhatatlan, tökéletes lezárást tudna kölcsönözni a lemeznek, melyet a With Passion And Power akarva-akaratlanul is megtör, ha úgy tetszik felborít, számomra érthetetlen módon.
Persze a végeredményt tekintve azt hiszem maradéktalanul elégedettek lehetünk, hiszen, ha az Eclipse nem is feltétlenül volt képes egy újabb lépéssel magasabbra ugrani, az előzetesen elvárt szintet természetesen könnyedén teljesítette, hiszen mind hangulatában, mind pedig zeneiségében egy abszolút pazar kis matériát alkotott a Sumerian egyik aranytojásokért felelős tojója, mely mindamellett, hogy a legtöbb helyen roppant technikás, mégsem válik öncélúvá, sőt kimondottan szórakoztató és hallgatóbarát. Abban pedig azt hiszem mindannyian egyet érthetünk, hogy a srácok bizony már bőven kinőtték a hagyományos deathcore címke, borzasztó egysíkú és unalmas dobozkáját.