Az olasz trió nem aprózza el, és a két évvel ezelőtti csodálatos Eve után ismét itt vannak, rögtön egy dupla albummal, amit ugyan két részletben adnak ki, de még mindkettőt idén. Az Oro címet viselő dupla opusz első részén az Opus Primum-on a csapat nem sokat változtatott az Eve-nál bevált recepten, maradt a szinte instrumentális, pszchedeliával és drónolásokkal átszőtt doom/sluge/stoner muzsikánál. Persze az apró változások rögtön szembetűnőek, ha az ember beteszi a bő 10 évvel ezelőtti Godlike Snake albumot. Rendesen érződik mennyit fejlődött és érett az Ufomammut. Habár dalokra, sőt mint látjuk két részre osztották az egyetlen monstre nótát, az Oro-t, az Eve-hez hasonlóan ezúttal is egyetlen nagy hömpölygő nótáról beszélhetünk, így a dalok inkább movement-ként értelmezendően, mint rendes dalokként. Ha pedig movement, akkor magától értetődő, hogy nem hallgatunk dalokat önmagukban, csak is lemezt, egyben.
Mintha csak egy Sunn O))) nóta első pár másodpercét hallanánk, olyan mély morajjal indul a a majd’ 14 perces Empireum, aztán Ufomammut bácsi szépen elkezdi rétegezni a süteményt, egyre több és több réteg ambient/zaj/effekt track pakolódik egymásra, amiből lassan előkerül a fő téma is, egy mindössze 5 hangból álló misztikus kis csilingelő billenyűfutam. Pár perc után meg is érkezik az alig pár hangot játszó gitár és a lüktető “intro” jellegű dobolás, hogy végre beinduljon a zúzás a súlyos riffek hatására. Kitartott halk vokálok, masszív, tömör gitár hangok, kellemesen kásás, föld alól szóló bőgő (néha szinte úgy szól, mint a Weedeater zenekarnál), az egész a nagybetűs Súly és Pszichedelia. Pár ember szerint túl hosszú ez a nóta, hát könyörgöm, WTF, ez az építkezős nótázás a zenekar egyik alappillére. Az Aureum és az Infearnatural után már a kő metál felől érkezőknek se lehet okuk a panaszra, hatalmas stoner riffek, és sludge-os zúzások fognak áradni a hallójárataikba. A hangzásnak köszönhetően elsőnek egy hatalmas massza az egész, de újabb és újabb hallgatások alatt tisztul a dolog. A következő nóta a Magickon, ami reprise jelleggel ismétli az első nóta témáját (a reprise nem újdonság náluk, az előző Eve-en is van), először csak drone-os búgással a háttérben, aztán finom feedback-ek előtt, végül a gitárokkal a dallamot követve, hatalmas doom-os zúzással zárva, vagyis inkább átvezetve a következő nótába, a Mindomine-ba. Ennek a nótának az elején a doboké a főszerep, hiszen egy dobszólóból kiindulva építkezik monstrummá az utolsó nóta, ami a vége felé egy elbaszott szóló utána szépen lassan le is zárja a lemezt.
Interjúk alapján nem kiadói marhaság miatt szabdalták ketté a lemezt, hanem hogy könnyebb legyen feldolgozni és egyik rész se kerüljön a másik árnyékába. Tulképp jogos a dolog, így sem egyszerű feldolgozni az 50 percnyi masszát, bár aki szereti az ilyesmit az hamar ráérez az ízére. A kiadóra visszatérve, ezúttal a kultikus Neurot Recordings-nál jött ki az anyag, és bizony akit a Neurosis-os Steve Von Till a szárnyai alá vesz, arra érdemes odafigyelni. Aki vevő az elvontabb metal-ra, de túl mély neki a Neurosis, vagy szeretne az Electric Wizard gitárjainál kicsit többet is hallani, az mindenképp hallgassa meg a bandát. És figyeljük a naptárat és várjuk a szeptembert a második epizódért. Aki pedig olyan máker hogy közel lakik Bécshez, Július 21.-ikén az Arénában, élőben is megtekintheti őket.
