A hangosbemondó olyan szignállal és stílusban informált minket a (nekem legalábbis) új vonalkódos beléptető-rendszerről, mintha a reptéren volnánk. A kerítés előtt ácsorgó tömeg mindezt olyan ovációval vette, mint a zöld-fehér szurkoló-tábor, ha csapata gólt rúg. Ez alapján jó hangulatú bulinak néztünk elébe. A népesség abban ugyan tévedett, hogy a hangosbemondó megszólalása a kapunyitás egyértelmű jele lett volna, de pár perccel hat után ez az esemény is kezdetét vette. A mi részünkön csupán egy kicsi, két emberes kapacitású rést nyitottak, de egy másik kapu is kinyílt "magától", sőt néhányan a kerítésen másztak be, hogy azután sprintelhessenek a többiekkel az első sorok valamelyikéért. Nightwish-őrület tehát van. Még mindig van. Persze, minálunk szerencsére nem akkora, mint Dél-Amerikában, ahol Anette Olzon a (már nem is annyira) új énekesnő halálos fenyegetést is kapott, mert hogy ő nem Tarja...
Szerencsésen bejutottunk, nem úgy, mint a sorban előttünk álló hölgy, akinek a manuális jegyvizsgálathoz vezető sort is végig kellett állnia, mivel jegye nem keveredett barátságos viszonyba a leolvasó géppel. Az "UFO" belsejében megkezdtük a büfé horror áraival történő ismerkedést, majd a helyemre ültem. Újságírói és rocker énem vérre menő csatát vívott bennem azt illetőleg, hogy besírjam-e magam a küzdőtérre, netán gyorsan lemásszak oda. Győzött az újságíró, és maradtam a fenekemen. Nem ültem még végig életem több száz rock-bulija közül egyet sem, most legalább érdekes lesz egy ilyen aspektusból szemlélődni.
Az előzenekarok közt előzenekar az Eklipse volt, de nyugodtan adhatták volna ennek a zenekarnak akár a Spanyol Viasz nevet is. Az előbb használt főnév itt szó szerint értendő, hiszen egy kamara-zenekarféle termett a színpadon, hangulatos (?) elektromos gyertyák által világítva. Spanyol viaszságuk abban rejlett, hogy ők is "komolyzenére" dolgoztak át metál-számokat, amely ötlet "kicsit" hamarább már megfogant egy Apocalyptica nevű zenekar tagjai fejében. A különbség, hogy itt négy provokatív külsejű hölgy szolgáltatta a muzsikát, és nem keveset játszottak a Nightwishtől. Ebből a közönségből pedig a finn banda nevének puszta említése is harsány ovációt váltott ki. A rock-koncert-hangerőre felturbózott kamarazene pszichésen megtette hatását. Kalapot emelve a csajok tudása előtt: mindez inkább a Művészetek Palotájába volt való.
(Számomra jóval hosszabbnak tűnő) harminc perces játékuk után meglepően rövid átszerelési szünet következett - no persze, hiszen nem kellett a régi dobot lebontani (nem volt) és újra cserélni. A mostanában szokásos "Karib-tenger kalózai" filmzenére emlékeztető intro után ellenállhatatlan lendülettel kezdett a Battle Beast. Sajnos az első riffek után én mégis ellent tudtam állni. Olyan érzésem volt inkább, mintha valamelyik Iron Maiden bakelit-lemezt játszanák le 45-ös fordulatszámon. A Judas-hatású refrének még tovább erősítették az old scholl heavy metal feelinget. Pedig mind az időnként eltalált refrének, mind pedig egy Iron Hand című, a többitől stílusilag egyetlenként eltérő dal, azt bizonyították: nem magával a kreativitással, hanem a stílussal van a baj. Egyszerűen ők sem voltak ide valók, sem a műfajt, de a színvonalat tekintve nem.
Úgy látszik, a jobbára ifjakból összetevődött közönség nem sok koncert-tapasztalattal rendelkezett még, hogy bedőltek a "jobb oldal énekel, bal oldal énekel" trükknek. Igaz, lelkesültségükben azt is ovációval fogadták, mikor a Battle Beast műsorának végeztével egy átláthatatlan hóesésre emlékeztető, csak rojtokból álló függöny hullt a színpad elé...
Az emberkék (felülről nézve) apró hangyákként gyalogoltak a színpad felé, látszólag elfogyhatatlanul, de a "boly" végül mégis csak a keverőpultig ért el. Szerény félház hallgatta, ahogy "gépről" felcsendült a legutóbbi Nightwish-album finn nyelvű, akusztikus nyitó dala.
Ekkor viszont én kezdtem bedőlni különféle trükköknek. A már említett függönyön egy hintaszékben ringatózó árnyalak jelent meg. Már-már tanácstalanul vettem volna tudomásul, hogy egy vattacukor ízű Grimm-mesébe csöppentem, amikor az árnykép felállt kényelmes ültéből, és nagy ováció közepette elhajította a széket. így vette kezdetét a Storytime - mármint a dal. A függöny nem akart mozdulni. Műszaki hibára gyanakodtam, de azután a dal közepe táján csak eltűnt, hogy rendkívüli látvány szemtanúi lehessünk. A fiúk és a lány már javában nyomták, a színpad felső harmadában pedig 3d-s vetítés folyt! A közönség feje fölé kiforogtak a körhinta lovai, miközben annyi pirót lőttek el, hogy az akár Rammsteinék becsületére is válhatott volna. Azt sem lehetett tudni, melyik a vetített, és melyik az "igazi" tűzcsóva.
Talán csak egy dolog: a kivetítőn néha-néha igazán megjelenhettek volna az együttes tagjai, legfőképpen a színpadtól távol ülők kedvéért! Így egy kicsit olyan érzésem volt, mint amikor busszal utaztam 1500 kilométert, és bekapcsolta a sofőr a tőlem távol eső tv-készüléket. Nagy fényesség alatt kicsiny manók szaladgáltak. A "rokonok" elég sok dalt kockáztattak az új albumról, az Imaginaerumról, mely szó többször is megjelent a kivetítőn a maga fényességében. Egyúttal döntő lépést tettek a "komolyzene" felől a folk-pop irányába. A népiesség, és a "világzeneiség" az ő előadásukból nem valami autentikusan szivárog elő, talán a sok "gép" miatt. Mindegy, így is kellemes volt az I wan't my tears back, ami határozottan úgy tűnt, nem csak az én kedvencem az új anyagról. A szomszédos szektorban előbb két fiú kezdett finn zászlóval szaladgálni, majd önálló "klub" alakult ki körülöttük.
Szintén nagyon-nagyon melengette szívemet az új jazz-szám, a Slow, love, slow Csupán az volt a baj, hogy a balladisztikus nóták túlsúlyba kerültek. Mintha ezen az estén a zúzások is arról szóltak volna, hogy milyen jó lesz majd pihenni egyet a következő nótánál. Még a klasszikus Nemo is akusztikus változatban került elő. A másik gond, hogy minden nagyon és túlságosan alárendelődött a SHOWnak, a cirkusznak. Még arra sem volt lehetőség, hogy a közönség megünnepelje két dal között kedvencét, mert már küldték ránk a következő effektet. Kommunikáció helyett megtervezett monológok, párbeszédek hangzottak el csupán. Ezeket Anett és Marco Hietala basszusgitáros-énekes abszolválta.
Ami viszont határozottan kellemes volt, az a Scaretale koncert-változata, Anette ügyes előadásmódjával fűszerezve. Örültem, hogy előkerült a "death metalos" hangvételű Ghost River, és az Over the hills kicsit folkosabb változata is ütött ráadás előtti utolsó számként.
Leges-legutolsó dalként a "vadi új" Last Ride of the Day harsant fel - a végén tűzijátékkal, konfetti esővel. Na ezen a ponton már valóban éreztem azt a bizonyos vattacukor-ízt a szájpadlásomon. Valahogy az egész bulinak egyfajta melankolikus, édes-bús hangulata volt. Miután a zenekar tagjai a bemutatott album utolsó, instrumentális dalának bejátszására elbúcsúztak, a nagy részt ott ragadt nézők még egy darabig tapsolták a változó, majd elhalványuló színpadképet.
Fotók: Réti Zsolt
