Egy hete, hogy megjelent a Paradise Lost legújabb lemeze Tragic Idol címmel, azóta ronggyá hallgattam, de az első pár hallgatásra a legjobb jelző, ami megfogalmazódott bennem: Súlyos. Valószínűleg ez is volt cél is, mikor készült a lemez: mélyre hangolt riffek, Holmes ércesebb, reszelősebb hangját használja inkább, nem azt a fajta lágyabb stílust, mint például a One Second albumon. Az újkori Paradise Lost albumokról (2005-től) azt lehet mondani, hogy visszakanyarodtak a gótikus metál irányába, ami igazán az Ő játszóterük.

Legtöbbször a Draconian Times lemezt hozták fel, mint összehasonlítási alap. Ezzel az albummal szerintem túlmentek egy körrel és inkább már az Icon jegyeit hordja magán az új album. Atom kemény végig, istentelenül jól szól az egész album. Leginkább az okozott fejtörést – persze csak kritikaírási szempontból – hogy nehéz szétszedni, boncolgatni, dalonként értelmezni. Nem lehet elintézni azzal, hogy ez itt egy tempósabb nóta, ez itt egy lírai, ott meg hát ez nem olyan jó..stb. Tíz remekül eltalált nóta sorakozik az albumon, nem mondhatnám, hogy van gyenge pontja az albumnak.

 

A kezdő Solitary One dal megadja a hangot: kérem szépen, itt nem lesz ám semmi lágy zenélés. Aki arra számított, az most hagyja el a helyet. Bevallom, talán egy kicsit meglepődtem elsőre, hogy nyoma nincs One Second korszakot idéző dallamoknak – úgy látszik végleg leszámoltak azzal a stílussal. Nincs ezzel semmi baj, ha cserébe ilyen albumokat kapunk. Hihetetlen, de szinte egy szinten van minden egyes szerzemény. De ez alatt nem azt értem, hogy egyhangú, vagy unalmas (miket merek leírni, megy a lángos azonnal) lenne, dehogy! A sötét témájú szövegek telis-tele vannak mélységgel és érzelemmel. A dalok közti apró, árnyalatnyi különbségek teszik igazán izgalmassá az albumot. A Crucify riffjei valóban odaszegezik az embert a hangszóróra, ha nem is a keresztre. A következő, a Fear Of Impending Hell pedig egy kicsit, és tényleg csak egy kicsit finomabbra szerelt. Ezek apró váltások tartják fenn végig a hallgató figyelmét, egy pillanatra sem engedik el a kezét, fülét. A Honesty In Death-hez készült videóklip is, ezt korábban már megmutattuk.

 

 

Nyilván a dalok ilyetén sorrendbe való helyezése sem véletlen. Remekül felépített, jól érezhető íve van az albumnak. Az In This We Dwell és a To The Darkness zaklatott hangulatú sorain át lépkedve érkezünk meg a címadó dalhoz, ami tényleg érezhetően a leghúzósabb, talán legnyomasztóbb tétele a korongnak. A következő két dal hangulata kicsit, ha nem is vidámabb, kicsit talán megengedőbb, mintegy megnyugvást hozva a hallgatóban, hogy talán van még remény…

 

 

Abból a szempontból megosztó ez az album, hogy aki a One Second/Host vonalat szerette jobban, annak talán ez a lemez túl sok, nehéz. Aki viszont a régi stílust szerette jobban, az valószínűleg a seggét fogja örömében a földnek verni, mert nagyjából akkora durranás ez az album, mint anno volt a Draconian Times, csak ez sokkal-sokkal jobban szól.

 

A stílus atyjai ismét letettek az asztalra egy olyan szintű alapvetést, ami után lehet kapaszkodni. Ez áll számukra nagyon kézre, ezen a pályán vannak nagyon otthon. Egy gótikus metál albumnak 2012-ben így kell megszólalnia!