Persze, ha már elkezdték ezt a horrorvonalat, akkor az úgy illik, hogy ennek megfelelően alakítják ki az imázsukat is: nagyon trendin elmaszkolva, "félelmetesnek" tűnő szerelésben és ábrázattal jelennek meg koncerten, videoklipben, helyi közértben (a dobos csávó hentesköpenyre emlékzetető véres sebészi cuccán sírtam; amúgy ő Dr. Caligari - szerintem nem ez áll a születési anyakönyvi kivonatában). Ezzel csak az a bajom, hogy hirtelen a Junkies örökbecsű igazsága ugrik be: "divatos külső fél siker, annak, aki szart ad el...". No mindegy is, inkább hallgassuk, meg hogyan citeráznak a skacok.

Az énekes csávónak (Rod Usher - nem tudom eldönteni, hogy ez művésznév-e?) elég jó és érdekes hangja van, legalábbis ehhez a zenéhez. Nem mozog annyira széles skálán a hangja, mint például egy Bruce Dickinsonnak, de ehhez a csapkodós punkhoz pont jó. A hangszeres szekció is rendesen teszi a dolgát, sőt a korábbi nótáikhoz képest lényegesen bonyolultabb megoldásokat is alkalmaznak. A három-három és fél perces nóták lendülete megfelel a stílus által elvárhatónak. Pár kivételtől eltekintve fiatalos slunggal tolják, bár ez nyolc-kilenc szám után talán unalmassá válik picit. Kivételek sorát például a Puppet on a String erősíti, amely egyrész szokatlanul hosszú, a maga négy és fél percével valamint a tempója is sokkal visszafogottabb, nincs az az eszetlen darabolás. A tizenegynéhány pattogós, fejrázós nótából nehéz kiemelni egyet-kettőt és ez egyben dícsérete is és kritikája is az albumnak: a megálmodott horror-showt hozzák konstans módon és ez teljesen rendben is van, de ugyanakkor kissé bele is fulladnak ebbe az egyhangúságba. Természetesen igazságtalan lennék, ha nem hoznék példákat a jó pillanatokra a korongról. A Take You Down mindjárt a harmadik helyről, vagy az azt követő Skeletons In The Closet és Fright Night duó is igen jó kis alkotás. Remek, kis nóta mindegyik, fülbemászó dallamokkal. A korábban említett Puppet on a String-en kívül még az album-utolsó német nyelvű Ewigkeit az amelyik kilóg a sorból.

Emellett az egész album hangulata megfelelően sötét köszönhetően Rod Usher orgánumának és a zenei producernek, Waldemar Sorychta-nak aki olyan zenekarok mesterműveinél bábáskodott korábban, mint például a Moonspell, Tiamat, Therion vagy a Lacuna Coil.

Mindettől függetlenül ez nem egy rossz album, átlagosnál picit talán erősebb, de azért az egyhangúság lehúzza a színvonalat. Van hova fejlődni a srácoknak, az alapok megvannak, van lehetőség bennük. Csak az a hülye hacukát hagynák a francba. Így visszaolvasva viszonylag könnyedre sikerült ez az írás, de talán a srácok sem gondolják magukat véresen komolyan. Inkább trendi ez, mint valódi életérzés. Mert azzal ugye nem viccelünk.