Elfogytam év végére. Erőltetem az agytekervényeimet, próbálok rákoncentrálni a feladatra. Hallgatom az új Graveyard lemezt, több okból is. Egyszer azért, mert az előző Hisingen Blues meggyőzött arról, hogy a külön utakon járó, de egy tőről fakadó Witchcraft/Graveyard vonal remekül kiegészíti egymást és ha az egyiket igen, akkor a másikat is, vagy egyiket sem hallgatja az ember. Aztán ott van a mindig remek kiindulási pont, hogy Svédek. Márpedig ezen a bolygón a garázsrock/rock and roll/ pszichedelikus doom vonalon őket favorizálom. Elment volna az eszem? Kétlem. Ami zene ebből az országból kikerül, az jó eséllyel veri kenterbe nyugati vetélytársait.

2011 után ismét a Nuclear Blast égisze alatt jelent meg a zenekar, Lights Out címre keresztelt harmadik sorlemeze. A nyitó An Industry Of Murder hallgatása közben még arról képzelődtem, hogy ismét valami káprázatos lemez került ki Joakim Nilssonék keze közül, de az ezt követő Slow Motion Countdown lírai hangvétele teljesen nullára tette az addig élénk érdeklődésem. Innentől egykedvűen hallgattam a 9 számot magában foglaló lemezt. Kétségtelen, hogy vannak erős dalai a korongnak, mint pl. a Seven Seven vagy az Endless Night, amik kellően mozgalmasak, árad belőlük a dög és a rock&roll. A probléma az, hogy a tavalyi év is, de az idei főleg, ontotta magából a hasonló vonalon mozgó zenekarok lemezeit. A Witchcraft pedig akkorát ütött nálam, ami egyébként roppant módon megosztotta a rajongótáborukat, hogy már nem maradt igényem ezekre a melankolikus, befelé forduló Sabbath klónokra. Bár erre a lemezre inkább a hardrock jelző illene és több párhuzamot tudnék vonni a Cult-tal, mint a doom vonal egyéb képviselőjével.

Idő kell a Lights Out-nak, ami nem feltétlenül baj. Sokszor fordul elő, hogy beleszeret az ember olyan lemezekbe, amiket pár hallgatás után várólistára tett. Ahogy olvasgatom a reakciókat, elég vegyes képet mutatnak. Abban mindenki egyetért, hogy a Graveyard ezzel a lemezzel nem nyúlt félre, erről szó sincs. Egyszerűen csak unalmas. Szerintem. Ez az igazság. Joakim rengeteget énekel és nem éppen olyan a hangfekvése, ami nekem annyira bejövős lenne, ebben Magnus Pelander fényévekkel veri. A hangzással semmi baj, minden arányosan szól, a gitártémák ízesek, groove is van benne, minden az elvárt szintet hozza. A ritmusszekció is rendben van. Az meg, hogy egy ezerszer lerágott csonttal játszanak...hát Istenem, ebben jók. Se frissesség, se újdonság, tutira van véve minden.

Azért az albumot záró 20-20 arra ösztönöz, hogy ne ássam el a szekrény mélyére a Lights Out-ot, csak hagyjak neki időt, míg a hallottak szépen kifejtik a hatásukat és aztán ki tudja; lehet ez lesz a kedvenc tojáshámozó vagy kocsitakarítós lemezem. Ez most 3,5 az 5-ből, de sokan adtak elsőre maximumot rá és lehet velem van tényleg  baj. Most gyorsan bevágom a lejátszóba a Witchcraftot....