Amikor egy banda olyan lemezt rak össze, hogy három napja már csak ezt az egy albumot hallgatom (nem azért, mert kötelező) akkor arra mondhatni azt, hogy eléggé tudnak valamit az arcok. Illetve engem tutira megvettek maguknak. Persze nem kilóra, hanem egyszerűen annyira elkapták a mostani hangulatomat. Kegyetlen sok Rage Against The Machine-t hallgattam mostanában, hogy ellensúlyozzam az atom technikás metal-t, amiket előtte toltam. Aztán jött a telefon, hogy itt ez a zenekar írni kellene róluk, ha van kedvem. Megnyitom a linket, és jön az a bizonyos érzés. Milyen érzés? Na, kattints gyorsan a továbbra.
Azaz érzés tudod, mint amikor kapsz egy olyan csókot a nyakadra, amitől totál libabőrös leszel. Mondhatni úgy is, hogy jön az a bizonyos” Azt a ku..a” érzés. Pont ezt éreztem, amikor elkezdtem hallgatni az In Vain, Aenigma névre hallgató új lemezét.
Már amikor megláttam a borítót sejtettem, hogy ez egy nekem való banda lesz. Ugyanígy voltam anno a Baroness-el is, amiből aztán hatalmas szerelem lett. Kegyetlenül tetszenek ezek a művészi borítók. Igazából a jó borítók szerintem mindig egy nagy adag pluszt raknak az albumokhoz. Tudod, ha költesz rá, nem csak letöltöd, olyan jól eső érzés levenni a polcról néha ezeket és megcsodálni, ha meg esetleg bakeliten veszed meg, akkor meg már olyan, mint egy hatalmas festmény. A lényeg, hogy ez a nő a lepellel, farkassal, és a holddal marhára tetszik. Sötét színek a dominálóak, de hát ez nem is egy Barbie album, nem a rózsaszín álomvilág az, ami itt jellemző.
Már a nyitó Against The Grain leviszi a fejünket az örült duplázással, és a sikító, ordító, hörgő énekkel, amiből a szám közepén előjön a dallam is. Közben meg a melankolikus gitárok tekernek ezerrel. Nekem egyből egy sirató dal jutott eszembe a refrén alapján. Mikor a halottért sírnak az asszonyok. Valami hasonló a feeling itt is. Ami marhára tetszik, hogy a számok ritkán mennek öt perc alá, ami talán hosszúnak hathat, de még is pont jó hosszúságúak a témák. Nem is sok, de nem is kevés. Ebben talán az is közre játszhat, hogy az ének/hörgős témák megfelelően vannak variálva. Egyik számban sincs az, hogy igazából ez vagy az lenne rá a jobban jellemző.
Az Aneigman találunk egy akusztikus számot is, ami nekem kicsit fura volt, de még is azt mondom, hogy jó, mert fel készít a további hosszú utazásra. Ez a szám a Southern Shores, ami az anyag legrövidebb tétele, éppen, hogy nincs két perces. Az abszolút kedvencem a Time Of Yore. Egyszerűen olyan elborult dobolás van benne… Az elmebeteg, durva duplázással kezdődik, ami átvált a visítozós énekhez királyul passzolva örült blast beat-ekbe. Aztán ott van benne, azaz emelkedett kórus, amitől nekem egyből egy lovagrend jutott eszembe, még a hőskorban. Tudod, amikor mindenki hős volt, és az igazi férfiak sárkányok belét ontották, nem pedig a hajukat vasalták, de közben ott van az a mérhetetlen fájdalom is, küzdeni akarás. Persze a gitárok közben örült mód tekernek végig. Amikor meg azt hiszed, hogy vége a dalnak jön egy akusztikus átvezető, amitől totál olyan érzésed lehet, hogy ez most egy tök másik szám, de NEM. Visszatér a reményvesztett, de küzdeni akaró hangulat, és innentől még egy jó két percig ez is uralkodik a dalban.
Egy kicsit bele merültem ebbe a tételbe, úgy érzem. Sorry, de tényleg nagy hatással van rám. A To The Core az igazi kemény mag. Eszeveszett gitárcsavarások, tekerések, és persze az elmaradhatatlan mélyre hangolt zúzás. Igazi dallamok jellemzik az éneket, amit aztán az igazi mély, gyomorból jövő hörgés vált fel. A Floating On The Murmuring, kis laza témákkal indít, amiben a dünnyögést segítenek a fúvós hangszerek is, amikhez persze igazi záró tételhez hűen jönnek néhol vonósok is. De még sem az a teátrális metal, amit hallunk. Olyan zárása ez egy remek albumnak, ami után csak annyit tudsz mondani, hogy „Látnom kell őket!”
Ezzel azt hiszem mindent elárultam. Április 10-én irány a Dürerkert, ahol olyan neves zenekarok mellett zúzza szét a színpadot az In Vain, mint a Vreid, és a Solefald. Ott találkozunk! Béke, szeretet, művészet!
