Michael kissé fáradtan, a távolból is már dögösnek hallatszó beállás végén érkezik. Barnasör elő, bőrfotelbe süppedés be, és ahogy haladunk a kérdésekkel, látszik, milyen szívesen mesél, milyen őszintén beszél. Nagyszerű fazonnak tűnik, semmit nem spiláz túl, a legkevésbé sem játssza meg magát; sztárallűröknek, emelkedettségnek nyoma sincs benne. És vékonyabb is, mint hittem… Olyan, akivel szívesen headbeatelsz egy barátias metálbulin. Végül az időkereten bőven túl is beszélgetünk családról, vadnyugati legendákról, thrashmetálról és az Elvis-fanatikusok világáról.Íme, az elhangzottak, csak Nektek, csak nálunk, kedves olvasók & hallgatók!

NM: Helló Michael! Márk vagyok, és a Rockstation képviseletében jöttem, hogy beszélgessünk rólad és a zenétekről. Mindenekelőtt szeretnénk megköszönni neked, nektek, hogy interjút adsz nekünk, és közvetíthetjük a gondolataidat és véleményedet a hazai közönség felé!

MP: Részemről az öröm :)

NM: Témánál is vagyunk: már több alkalommal léptetek fel Magyarországon, mégis, ez az eddigi legnagyobb, önálló & headliner bulitok. Ne kímélj: milyen nálunk koncertezni, milyen a magyar közönség?

MP: Nálatok játszani mindig élvezet. A magyar rajongók odaadók és elkötelezettek, szívbaj nélkül tombolnak ránk, hogy öröm nézni! Az egyetlen, ami nem jön be ma, az a dögmeleg, biztos neki fogunk vetkőzni a koncerten is! (nevet) (– így is lett – NM)

Egy alkarnyi tisztelet.

NM: Ahhoz képest, mennyire ismert, elismert és rohamosan egyre népszerűbb, mondhatjuk: felsőkategóriás zenekarrá váltatok, minden állomáson több interjút és közönségtalálkozókat is vállaltok. Sokan azt gondolnák, ekkora sztárok már nem törődnek ilyenekkel…

MP: Ugyan már! A rajongókért élünk. Ti veszitek a jegyeket, ti vagytok az oka, hogy itt vagyunk, tegnap és holnap meg más országban. A visszacsatolás, a hála és jókedv, amit sugároztok felénk, éltet. No meg, mi is mindnyájan tudjuk, milyen rajongónak lenni, és vigyázunk rá, hogy ne felejtsük el.

NM: Pedig páran már a szaksajtóban is a Motörheaddel, Metallicával egy mondatokban emlegetnek titeket. Nektek is vannak már fanatikusaitok, akik mindenhova követnek, és teljes önkívületben tombolnak értetek estéről estére, mint ezeknek a bandáknak (mint a Motörhead „Road Crew”-ja)?

MP: (nevet) Bizony, páran akadnak, ha nem is mindenhova kísérő, de legalább 3-4 állomáson felbukkanó legények...  Mit mondhatnék? Igazából rohadt ijesztő, másrészt felvillanyozó, hogy vannak nekünk. Az említettekkel együtt játszani, együtt sörözni meg egy életre szóló megtiszteltetés. Lars Ulrich pl. egyszerűen beslisszolt az öltözőnkbe, mikor az előzenekaruknak is az előzenekara voltunk, egyetlen estére még bő 5-6 éve, és azt mondta, földijeim, ez piszokjó volt, a többiekkel szeretnénk, ha velünk játszanátok. Mármint világturnén… Képzelheted, köpni-nyelni nem tudtunk! Említettem már: fontos, hogy az ember egy picit rajongó is maradjon, amellett, hogy zenész. A földön tart, és változatlanul tudod élvezni ezeknek a remek zenészeknek, remek embereknek a nótáit, akik munkássága nélkül most mi sem lennénk itt

Michael és Rob épp premier plán riffelik szét a PECSÁnkat.

NM: Hogy megy a turné? Akadt valami kirívóan jó pillanat?

MP: Áh, időnk sincs csodálkozni. Ahogyan kijöttünk a stúdióból, szinte már másnap meneteltünk is turnézni, előbb az USA-ban és Kanadában, most pedig már Európát rockizzuk körbe.

NM: Rohamosan növekvő népszerűségetek, telt házas koncertek mellett – hogy tudtok máig zavartalan, ennyire egy hullámhosszon együttműködni, és hogy tudtok meg-megújulni?

MP: Az inspirációnk útközben jön minden dalunkhoz, ez is annak a visszacsatolási folyamatnak a része, amit már említettem neked. Nem vagyunk egy klasszikus banda, semmilyen értelemben: nem ragadunk bele egyféle hangzásba, folyamatosan hallgattatjuk egymással a frissen felfedezett zenéket is, valamint nem az a turnébuszba elzárkózó, hollywoodias rocksztár-bagázs vagyunk. Csak beleírjuk, amit látunk, és megnézzük, hogyan működik a gyakorlatban; semmi misztikum nincs ebben.

Előtérben a zenészlét, háttérben az Offline-os kollégák faggatják Rob Caggiano-t.

NM: A többiek is ennyire beleássák magukat a Rock’n’Roll stílusba, életmódba, mint te?

MP: Erre csak ők válaszolhatnának… Sosem volt nálunk téma, hogy ki mennyire komoly „rock’n’roll-arc”, és mindig, MINDIG nyitottak vagyunk a másik ötleteire, legyen szó egy tökös új zenekarról, amit épp aznap találtunk, klasszikusokról, vagy egy menő riffről. Nem sok híján az év egészében 24/7 együtt vagyunk, nem is menne, ha nem szeretnénk egymást.

NM: A Rock’n’Rollról szólva, én úgy érzékelem, hogy sajnos ez a dicső múltú szó, műfaj, mára egy csúnyán ronggyá erőszakolt fogalom lett. Mit gondolsz, a zenétekkel betölthettek egy missziót, visszahozhatjátok-e a rock’n’roll régi fényét a nagyközönség számára?

MP: Hát, nem tudom, hogy misszión volnánk, igazából nem hinném. Elkötelezettek vagyunk és őszinték, és csináljuk, amit szeretünk. A mi „rock’n’rollunk” így áll össze. Nincsen semmi „mozgalmasító”, trendteremtő tervünk, soha nem is volt. Le lehet bontani egy 3 lépcsős körforgásra az egészet: élő show – rajongói kapcsolat – reakciók. És újra, és újra. Ha a rajongók boldogok, mi is azok vagyunk.

NM: Pedig eredetileg te a death metal közegből jöttél, és nagyon csíped, sokáig csináltad is a vad, morgós, dörömbölős zenét. Mi vitt rá, hogy otthagyd a dán szcénát? És azok a problémák, amik miatt otthagytad, ma is fennállnak?

MP: Nos, igen, a Volbeat előtti zenekarom a Dominus volt, egy trash-death banda. Mire igazán beindult volna, ugyan sokáig élveztem, de már elegem volt belőle. Abban a közegben is vannak a zenéhez és azon műfaj szellemiségéhez hű tagok, ott is van sok-sok technikás zenész, de valahogy úgy éreztem, nem tudok ebben a műfajban igazán hiteles szövegeket, dalokat írni. Meg is kaptam, hogy „hé haver, mi ez a country-lófasz?” meg hogy „hé, haver, ilyen szöveg nem lehet egy igazi death metal számban!”. De nem tudtam, és nem is akartam változtatni ezeken. Nem ez jött belőlem egyszerűen, de néha mintha más metálarcokból se az fakadt volna valóban, amit végül felvettek, játszottak... Bezzeg a Volbeattel olyan zenét csinálunk, ami mindnyájunkat kielégít és leköt, nincsenek mellékprojektek. Mármint, miért ragadjunk meg a death metal kliséknél, amikor tehetünk bele punkot, countryt, bluest is?... Na, valahogy így indult a Volbeat, a Dominus pár tagjából még 2001 eleje táján.

NM: Mára pedig eljutottatok az Outlaw Gentlemen & Shady Ladieshez, az év egyik legünnepeltebb albumához. Sok kritikus pörgött azon, hogy ti már nem tudtok megújulni, erre csináltatok egy sok műfaj felé erősen kikacsintgató, megjelenésében és hangzásában is minden eddiginél sötétebb, mégis stadionrockos albumot.

MP: Ohó, köszönjük! :) Eredetileg majd’ 27 számot raktunk össze a stúdióban, de most az eddigieknél jobban ráültünk, sokáig szortíroztunk. Pár témát más számokba tettünk, a kicsit gyengébb számokat meg, ha akár 16.x-ra csak egy picit is gyengébben szólt, egyszerűen elvetettük. És mindent eljátszottunk több tucatszor, több módon, hogy teljesen kielemezzük. Robnak is számos jó ötlete támadt a poszt-produkciós időszakban, akkor vettük elő utoljára és csiszoltuk végleges formájára. Büszkék is vagyunk rá, meg is voltunk lepve, mennyi pozitív kritikát kapunk!

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

(Kb. ekkor jelez az universalos kapcsolattartó hölgy,
hogy a fiúknak netán már mennie kéne, még egy kérdésre van időnk.
Kb. 13 perc telt el.

MP: Nem, ne küldd el, még kérdéseink vannak!

kapcsolattartónk: Biztos?... Nem probléma?

MP: Dehogyis! Menjünk szépen végig, faszán eldumáltunk.

NM: Oké, Májküll, köszönjük!
(Még ha neki nem volt vicces a Yellow Spots utalás, mint nekem.)

MP: Hagyj már, ez természetes. Na, haladjunk!

...Szóval ezt a hosszú írást az ő türelmének és lelkesedésének köszönhetitek. – NM)

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

NM: Az új albumon egy szokatlan elem jelenik meg: a család, az apaság témaköre. Talán a legszentimentálisabb számotok a Cape of our Hero, de a Dead Risingban is van egy sor, amire páran felkapják a fejüket: „The eagle wears my father’s soul” („A sas viseli apám lelkét”)...  Mi e daloknak a személyes oldala?

MP: A Cape of our Hero mindannyiunk hős-modelljéről szól, a klipben is háborúban hősi halált haló apuka és bánatosan felnövő kissrác van. Ez a modell általában az apánk, nekem is ő az :) A Cape-nek mégis van egy pozitív kicsengése, ahogy a klipben is látszik: felnőhetsz, de nem kell elfelejtened a hőseidet, a gyermeki énedet, azok mindig veled maradnak... Viszont a Dead Rising sztorija sokkal hihetetlenebb ennél… Tudod, édesapám szerettette meg velem anno Johnny Cash és Elvis Presley zenéjét, a jenki stílust is, valamint nemzetközi hírű Elvis-relikviagyűjtő volt; ezt a jó szokást is tőle örököltem. Szóval úgy 1,5-2 éve ellátogattam Memphisbe, hogy Gracelandben, ahol a kedvesemet is elvettem, Elvis sírjára tegyem apukám rugós fésűjét. Ebben nincs semmi nagyzolás szerintem, de tény, hogy jelképes értékű tett volt, és tudom, hogy apukám örült neki, bárhol is van. Azután elindultam a Mississippi-beli Tupaloba, mert másnap találkozóm volt ott koncertügyben. Egyedül vezettem a kihalt mellékutakon, nyakamba szakadt egy pokoli vihar, sötét éjszaka, tisztára, mint a rossz filmekben – a szám alaphangulatát ez máris megadta, közben dúdolgattam. Végül egy szélvédett kanyarban, reggelre kihalt alólam az autó. Épp azon tűnődtem, hogy most mitévő legyek, mikor – szintén, mint egy rossz filmben – jött egy sas a nagy poros semmiből. Nézett egy ideig, majd elkezdett körözni a kocsi felett. Mikor elindultam, egy másik irányba röpdösött, nagy körökben, ráérősen. Gondoltam, mit veszíthetek? Hát követtem. És döbbenetes: 2 órán belül pontosan oda értem, ahova indultam, és még időben. Az egész sztoriban a legfurcsább, hogy apám nagyon szerette a sasokat, mint állatot és mint szimbólumot egyaránt, szóval nem lennék meglepve, ha ő vezetett volna el oda, ahol lennem kellett. Így került e sor a számba.

NM: Hű, ember, ez eléggé mély…

MP: Az, hát. Sok mindenért hálás vagyok a szüleimnek, szép és nyugalmas gyerekkorom volt. Az ujjaimra is, ha megnézed, két név van tetoválva: Jorn és Else. Ezek az ő neveik ;)

Nem bunyóra valók.

NM: Ha már Memphis: mennyiben hatott a legendás város légköre az új album szerzeményeire?

MP: Érezhetően… Hatalmas érzés volt koptatni a flasztert a Beale Streeten, ahol Amerika legnagyobb country- és blueszenészei játszottak egykor az utcafronton… Johnny Cashnek és sok más kollégájának itt éppolyan csillaguk van az járdán, mint a filmsztároknak a Hollywood Boulevardon, és a kocsmák máig őrzik azt a százados port, azt a western-levegőt, amiben a műveik fogantak.

NM: Jó, hogy a sztoriknál tartunk. Legfrissebb dalszövegeid java (rém)történetmesélős. Ezek a te kis egyéni horror-meséid, vagy van valami személyes relevanciájuk?

MP: Az ilyen „történeteim” nem egészen az én találmányaim. Az albumon megénekelt Lola Montez, Black Bart, Doc Holliday mind-mind híres-hírhedt, rettegett törvényen kívüliek voltak, amennyire én tudom/hiszem, élő személyek; én csupán a tetteikről írtam. Persze törekszem arra, hogy a szövegeim sose vegyék magukat véresen komolyan, az elvenne a varázsból.

NM: Kedvenc újításom az albumon az volt, hogy az eddigieknél is változatosabb hangszerparkot vonultattatok fel. Számíthatunk erre hangsúlyosan a jövőben is?

MP: Ahogy jön. Szívesen és többet kísérleteztünk ezekkel a remek hangszerekkel, mint valaha, de nem tudom, biztos jó fejet vágnának-e a kőkemény metálarcok, ha perceken át bendzsóznék a koncerteken :D Nincs tervbe véve ilyesmi. Ha valahol úgy érezzük, naná! Az acéltestű slide-os gitárjáték meg a szájharmonika különösen a szívemhez nőtt…

NM: A gazdag hangzáson túl számos nagy név is közrejátszott a dalokban; a leghíresebbek King Diamond és Sarah Blackwood. Kezdjük Kinggel, a heavy metal egyik ősatyjával. Ő mennyire szólt bele az album egyik nagy meglepetésébe, a síri hangulatú, vele közös Room 24-ba?

MP: Azt a számot kimondottan az ő személyiségére és hangjára hegyeztük ki, de szerencsére nem lóg ki a lemezről. Öröm volt vele dolgozni, és hatalmas megtiszteltetés! A dalírásba alaposan beleszólt, és meg is lett az eredménye; a dalszöveget pedig felváltva írtuk. Kb. egymást kerestük fel, ennek a számnak meg kellett születnie!

NM: És Sarah? Nem volt vele körülményes a meló? Ő most bármely-napos várandós…

MP: Bizony, hogy az! Kemény csaj! Már babát várt, mikor eljött stúdiózni, és rengeteget utazott, nagyon rajta volt, hogy megvalósulhasson a dal. Igaz, most teljesen mást csinál a Walk Off The Earthben, mint eddig a Creepshowban, de jól áll neki, és látszik, hogy szereti. Egyszer régebben játszottunk együtt még az USA-ban, hasonló a zenei ízlésünk is (Sarah hard rockos beütésű psychobillyt játszott korábban - NM), és biztosítottuk egymást arról, hogy ha törik, ha szakad, csinálunk közös számot! Mostanra jött össze. Nagy móka volt a Lonesome Rider felvétele, irtó szexi hangja van, akár a vezérfonalat, akár a vokált viszi. A szám gerincét ő írta, és az ő javaslatára tettük be a nagybőgőt is.

NM: Ami, megjegyzem, jó ötlet volt. Szerintem az album leghúzósabb száma.

MP: Király, köszönjünk! Mi is imádjuk :)

NM: Psychobillyről szólva… Intenzív nagybőgő, borongós hangulat kipipálva… Elkanyarodtok eme műfaj irányába?

MP: Elő fog bukkanni, nem tagadom, de azért nem lesz szerves része a Volbeatnek.

NM: Ennyi turné, meló közben hogy a francba jut időtök számot szerezni, meg egyáltalán: egymásra? Már zenén kívül, mint haveroknak.

MP: Ha valami egész nap ott van a fejemben, koncert után elég kimerült leszek, hogy letisztuljon. Akkor beveszem magam a backstagebe, lefirkantok pár hangot meg pár sort, és ennyi elég is. Mindig a turnék végezetével nézem át otthon a jegyzeteket, és közösen, odahaza rakjuk össze, Dániában. Viszont ezt a lemezt közel fél éven át nyúztuk és csiszoltuk házi próbatermekben és stúdiókban! Ezen kívül is non-stop együtt vagyunk, szerencsére mindig találunk módot, hogy elszórakoztassuk egymást.

NM: Mesélj nekünk Robról! Nem dominálja le nagyon a thrashelése, grandiózus szólói a zenét?

(Rob Caggiano, az Anthrax legendás gitárosa január 4.-én kilépett anyazenekarából,
hogy stúdiómunkájára fókuszálhasson, és egy hónappal később hivatalosan is a Volbeat szólógitárosa lett,
az OG&SL-en már ott virít a játéka – NM)

"Passion Play" - Rob, Michael és Anders perfekt összhangban.

MP: (nevet) Dehogy, simán beilleszkedett! Kezdetnek ki kell jelentenünk, hogy teljesen hanyatt vágtuk magunkat a képességeitől. Eleve szeretjük és becsüljük az Anthraxot, azt meg, hogy egy ilyen élő legenda csatlakozik hozzánk, álmodni se mertük volna... De működik! Sőt, tök jó látni, milyen felszabadultan játszunk együtt, talán minden eddiginél felszabadultabban. Rob nem „csak” metalgitáros, és nálunk mindenféle stílus iránti szeretetét kiélheti: a Volbeatben ott a punk, a country, a heavy metal, a trash, minden, mi jó, így kicsit sem unatkozik. Rengeteg, mondom: rengeteg zenét hallgat és játszik a legkülönbözőbb korokból, sosem válik unalmassá, amit csinál. Jelentős beleszólása volt az album felvételébe, keverésébe is, a hangzás részben az ő érdeme – és ez nagyon jól van így, mert az ő ötletei főleg akkor jönnek, ha az egész demo-anyagot végighallgatta, és kísérletezgethet a sávokkal, a szabályzókkal. A játéka magáért beszél, imádjuk a szólóit, de a legkevésbé sem arcozó, tolakodó, bármikor átvedlik döngölő ritmusjátékra, ha arra van szükség!

NM: Michael, nagyon szépen köszönjük az idődet és hogy megosztottad velünk a történeteidet! Már csak a legfőbb kérdés van hátra, kapaszkodós lesz: mi az, amire a legbüszkébbek vagytok zenekarilag?

MP: (rövid hallgatás után) Arra, hogy a mi álmunk valóra vált. Nem magától persze. Évek felmérhetetlen munkája, befektetése, áldozatai árán. Mi is kicsi klubokban kezdtük, onnan másztunk föl a létrán egyesével, töretlenül, irtó sokat játszottunk, és mindenek előtt azzal voltunk elfoglalva, hogy csináljuk a mi zenénket, és jól csináljuk. Sokan néznek ránk, mint a megtestesült rock’n’roll álomra. Lehet, hogy azok is vagyunk. Felelősség és dicsőség példaképnek lenni… és a világ egyik legjobb dolga, ha valaki e példából kiindulva megtapasztalja azt az utat, amit mi is, ha valaki megvalósítja magát, a zenéjét! No meg, nagy-nagy öröm látni, ahogy megtérül a rengeteg… nos, minden, amit belefektettünk. Most már feleség, gyerekek várnak néhányunkat otthon, örülünk, hogy mostanra elértünk ideáig és abból élhetünk, amit szeretünk. Hatalmas elégedettség kimondani: lám, nem volt hiába!

Köszönjük!

Az interjú 2013.06.18-án, pár órával az aznap esti PECSA-s koncert előtt készült.
Amiről beszámoló hamarosan következik...
Köszönjük a managementnek és a Universal Hungarynek a lehetőséget!

Az interjút Nemes Márk (/ Nemesúr) készítette, a képeket pedig Réti Zsolt.