Miután megtettem a kellő előkészületeket, végigdőltem a kanapén, felrobbantottam a bekészített cigimet, és útjára engedtem a Rosetta új, sorozatban ötödik nagylemezét, az Anaesthete-t. A Ryu / Tradition hallgatása közben már be is ugrott a nagy ötlet, hogy random kiválasztok 5 Rosetta nótát, és stopperrel lemérem, melyik számban, hol vannak a ritmusváltások, leállások, szállós részek, ének, levezető zúzás. Majdhogynem másodpercre stimmelne a képlet, tartok tőle....
Nem az a baj a Rosettával, hogy nem jó, amit vagy ahogyan csinálják, inkább ez a fajta zene élőben, lehetőleg minél ötletesebben összeválogatva állja meg a helyét, lemezen roppant egysíkú egy idő után. The Galilean Sattelites, az igen! Az lemez volt, mint ahogy a Wake/Lift-tel is fenn tudták még tartani az érdeklődésem, de azóta igencsak megkopott a zenekar iránti elkötelezettségem, mert nem látom az előrelépést. Nyilván nagyon nem térhetnek le a kitaposott ösvényről, de sokkal bátrabban lehetne tágítani a határokat, hiszen a stílus, amiben utaznak, roppant sokszínű. Az általuk etalonnak tartott Isis/Neurosis se nagyon csinált két, tök egyforma lemezt, a Rosettának sem ártana újragondolni a koncepciót, és bátran kísérletezni, esetleg többet használni az elektronikát.
Igaz, felkerült két szám, amire felkaptam a fejem. Az egyik az Oku / The Secret, ami igencsak erőteljesen megidézi a hivatkozott hatásokat, a másik pedig a Hodoku / Compassion finom, kimódolt hangzásvilága, a tiszta énekkel párosulva. Persze a többi szám is a helyén van, a lemez egymagában tökéletesen megállja a helyét, én az öt lemez teljes ismeretében hiányolom a változás halvány jelét. Ha esetleg eddig egyik lemezét sem hallottad a Rosettának, bátran válaszd ezt, mert erőteljes anyag, elsőre talán inkább ez jöhet be, mint a Wake/Lift.
A legnagyobb okosság ebben az új lemezben az, hogy legalább végre turnéra is indulnak, ami remélhetőleg eljut hozzánk is, és akkor végre megint lesz egy igazán fasza, full hidegrázós buli, remélhetőleg ismét a Dürer kicsiben! Illetékesek, rajta vagytok?
