A Wackor nem arról híres, hogy kétévente sorjáznak tőlük a friss soralbumok. A csapat már több, mint másfél évtizede része a hazai metálzenei életnek, mégis a Dramatically Different még csak a harmadik lemezük. A 2004-es – egyébként zseniális -  METhAnoLid óta kiadtak egy überzseniális albumot 2008-ban Uncommon Ground címmel, öt év elteltével pedig itt a mindössze 30 perces harmadik soralbum.

Pedig ezzel az egyedi zenével akár még komolyabb keresnivalója is lehetne a csapatnak. Merthogy a csapat az egyik legeredetibb rockzenét játssza itthon. Hogy ezen a hét dalon – merthogy a Sand-Dance egy újrafelvétel – mi tartott 5 évig azt remélhetőleg majd megtudjuk tőlük, egyelőre örüljünk , hogy itt vannak.

A lemez címéből először azt hittem, hogy korábbi önmagukhoz képest lesznek drámaiak a változások, de igazából nem, viszont egy nagyon kiforrott produkcióval találhatjuk szembe magunkat, aminek a Supersize Recordingban Varga 'Pici' Zoltán és Nóniusz Gábor egy igazán lélegző hangzást biztosított. Ez a Prongba mártott groove-os hangzás már elsőre megvett kilóra. A kétlábon járó vocoder, vagy robot Miki gitárjai csak úgy ontják magukból a pattogós riffeket, Küki basszusgitárja gyomroz rendesen, míg SzléjerCsabi is sokszor lép rá a kétlábgépre, teszem hozzá hálaistennek.

A lemez hátránya – márhogy rövid – az előnye is egyben, hiszen így akár többször is végig lehet futtatni egymás után. A korongon feltűnik vendégként Bátky BZ Zoltán, és az Angertea-ből ismerős Mihály Gergő is kiereszti a hangját.

Nyolc nemcsak hazai szinten kiemelkedő dalt rejt az első fél óra. A legnagyobb durranást már az elején elsütik, hiszen a Face 2 Face-ben van az utóbbi 10 év legjobb hazai gitárrifje. A lemez slágere egyértelműen a Mechapig lehet, ahol a jó refrén és a kiváló gitártémák szinte szimbiózist alkotnak, Miki pedig olyan hangokat ad ki, amik nincsenek is. A Favourite Excuses-szel is folytatódik tovább a repülés, a vezetőriff pedig maga a telitalálat, hozzá a szóló pedig a hab a tortán. Az XO funky-s pattogással indít és bár a pattogós dalszerkezet később is megmarad azért jóval morcosabb lesz a dal. A Borxx Redux olyan, mint egy nehéz súlyú Alice In Chains. A már említett Sand-Dance nagyot üt és így újrázva jobb is mint az eredeti. A Ripper egy jó adag Helmet-et rejt, míg a záró zongorával indító Time szép lassan bontakozik ki, hogy aztán a dal vége leszakítsa mindenki fejét.

A Wackor így az év vége felé gondoskodott arról, hogy ne sokat kelljen gondolkodni azon, hogy melyik is az év legjobb hazai metálalbuma. Azért remélem a negyedik albumra nem kell öt évet várni.