Amikor anno tizenéves pöcsköszörű koromban a bátyámmal rongyosra hallgattuk a Die Krupps The Final Option lemezét, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer koncerten fogom üvölteni a Fatherland-et, s nem csak a szobában próbálom felülkiabálni a magnót. Azóta sok idő eltelt, sőt a legutóbbi lemezük, a nagyon elektro-ra sikerült The Machinists Of Joy engem finoman szólva sem is vett le a lábamból, de ha már a Dürer vendégül látta a német nagymestereket, akkor ott kell lennem - már csak a régi kedvencek miatt is.
Két banda vezette fel az estét, és meggyőződésem volt, hogy az első bandát, a Chant-ot annak rendje és módja szerint át is ugrom, köszönhetően annak, hogy rendesen bepálinkáztunk és besöröztünk - természetesen a bátyámmal a történelmi hűség kedvéért. Ám egy jókora csúszás miatt épp sikerült a Chant koncertére beesni.
A két előzenekar átlagosan egy dobossal dolgozott. Ez ugye nem hangzik túl nagy gondolatnak, amiatt került ide, mert a Chant kettő dobossal nyomta a műsort (mondjuk más nem is volt a színpadon) a Vigilante pedig anélkül, de legalább, már volt egy gitár. De visszatérve a Chant-re, másnap néztem utánuk és igazából ez egy dobokra szerkesztett projekt, így utólag teljesen érthetővé vált minden. A két texasi(!) csávó tépett cumóban és koszosra sminkelve teljesen jól oldották meg a hálátlan első zenekar problémáját, egészen megindították a talajt a dark-os talpak alatt. Az olajoshordó kinézetű dobok hangja és a vokálon kívül minden más laptopról szólt, de nem volt rossz.
Rövid pakolás után érkezett a chilei - bakker az Budapesttől 12600 kilométer! - Vigilante, azaz Ivan Munoz és zenekara. A zenekart egy billentyűs és egy gitáros alkotta és jó hangulatú, és oldszkúl industrial bulit csináltak, ami alig pár pillanat alatt elérte az üzemi hőfokot és az végig ki is tartott. Ebben mondjuk jó nagy szerepe volt Ivan Munoz szuggesztív előadásmódjának és közvetlenségének. Folyamatosan lemászkált a színpadról és az ott mocorgó és ugráló emberek között szervezte a parádét. A világgal szembeni lázadását hivatott hírdetni mindjárt az elején egy [A BÁTORSÁG RAGÁLYOS] feliratú táblával, mely szavak Julian Assagne-tól, a Wikileaks alapítójától származnak, valamint megemlítette a csudahekkert, Anonymous-t is. Párszor felkerült a V for Vendetta moziból ismerős maszk is. Azonban ezeket nem tolta annyira sokszor, hogy azok gázosan erőltetetté váljanak - pont elég volt pár alkalommal ezeket ellőni. Külön szimpatikus volt Ivan hozzáállása a koncert után is: percekig pacsizott, fényképezkedett és dumált a hallgatósággal, míg átszerelték a színpadot, sőt a Die Krupps koncertet is az első sorból küldte végig. Külön öröm, hogy mivel látta, hogy fotós kollégánk aktívan kezeli masináját, a koncert után odajött, hogy kérne majd pár képet és már nyújtotta is át a névjegykártyáját.
Aztán végre megjöttek a színpadra a csavargyáriak, ahova felhoztak egy bazi nehéznek látszó vas keretre hegesztett különböző átmérőjű vascsövekből álló hangszert, ami Engler mester kezelt időnként két fémdarabbal. Az új lemez nyitódalával indították a bulit, az Ein Blick Zurück im Zorn kezdő taktusaira szépen bepörgött a publikum. Azon kaptam magam, hogy belekeveredtem az első soros lökölődésbe, de most már mindegy alapon, felvettem az ütéseket, hadd szóljon. Egészen odaadó közönség jött össze, amit szemmel láthatóan Engler is észrevett és nagyon jó néven is vette, úgy tűnt, hogy ő is nagyon élvezte a bulit. Angolul kezdte a felkonfokat, de aztán a közönség kérésére egészen sokat beszélt németül is. Aztán elővettek egy régi dalt, a '92-es I című lemezről, a Dawning of Doom-ot. Az estét az új lemez uralta, szinte az összes dalt eljátszották róla, talán kettő maradt ki, legnagyobb bánatomra az a kettő, amelyiket a legjobban bírtam: a Nocebo és az Im Schatten Der Ringe. A koncert kétharmada körül érkezett meg a Metal Machine Music, és nagyjából ebben a tájban szabadult el a pokol. A következő To The Hilt-nél az történt, amit mindenki várt: totális őrület, ami csak a fokozott az új lemezről a Nazis auf Speed és az első blokk lezárásaként a Fatherland. Ha csak ezt a pár percet kaptam volna az estétől, akkor is elégedett lennék. A visszataps után felhozatal (két dal) nem volt izmos, de zárásnak a Crossfire zseniális volt.
Én személy szerint sokkal jobban örültem volna ha a The Final Option időszakból többet kapok, a régebbi dalok közül inkább azokat választották, amik jobban beleillenek az EBM vonalba. De mást ez nem zavart látszólag, rendkívül jól érezte magát mindenki, akit a környékemen láttam. Rohadt jó volt, hogy ugyanezt az örömöt láthattuk a zenészek arcán is, úgy tűnt, hogy tényleg élvezték az estét. A nyakam még fáj, régen voltam ennyire a sűrűjében, de azért megérte.
Az estéért nagy köszönet a zenekaroknak, persze főleg a Die Kruppsnak, és a lehetőségért pedig a Concertonak és a Dürer Kertnek. (Fotók: RÉTI ZSOLT, További képek ITT)
